Második rész: Auschwitz-Birkenau fényképeket

Bevezetés

Ebben a részben olyan fotókat választottunk, amelyek az Auschwitz-Birkenauban lejátszódott folyamat négy szakaszát mutatják be:

Megérkezés
Szelekció
Fogollyá válás (az ideérkező zsidók kisebb része számára)
Út a gázkamrákba (az ide érkezett zsidók többsége számára)

A visszaemlékezések és más elsődleges forrásanyagok azok elbeszéléseit támasztják alá, akik személyesen átélték a holokausztot, ezzel is növelve a fotók jelentőségét. Az album képeit nézegetve fokozatosan végigkövethetjük az emberek útját a vagonokba való kiszállástól a kényszermunkára kiválasztott rabbá válásukig, vagy hamaros halálukig.

Indítókérdések az osztálymunkához

Mi volt Auschwitz? Mit szimbolizál? Mi történt ott?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Fontos kihangsúlyozni, hogy Auschwitz koncentrációs- és egyben haláltábor is volt. Auschwitz az Európából oda deportált zsidók és az ott meggyilkoltak nagy száma , illetve a megsemmisítés ipari jellege miatt vált a holokauszt elsődleges szimbólumává. További részletes információért olvassuk el a segédanyagot a tábor történetéről.
Járt már valaki ezen a helyen? Ebben az esetben mit tudsz elmondani nekünk róla?
Milyen fotókat láttál Auschwitzról korábban? Írd le azokat! Milyen érzéseket keltettek benned ezek a képek?
Szerinted különböző nemzetiségű emberek másképp értelmezik ezeket a képeket? Indokold meg válaszod!
Miért fontos különbséget tenni az akkori és a mostani Auschwitz között?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Ma Auschwitz múzeum és emlékhely, ezért ha ma valaki belép ide, nem a hatvan évvel ezelőtti helyet fogja látni. Néhány épületet megőriztek, másokat nem, most van fű, stb.

A történet

Jákob Lili és családja 1944. május 26-án érkezett meg Auschwitz-Birkenauba. Velük együtt a vonaton volt még néhány ezer zsidó Lili városából és más városokból. Nézzük meg a képeket, amelyek dokumentálták az érkezésüket. (Kép 1–4: megérkezés Auschwitz – Birkenauba.)
Ő Siddy Miller. Éppen most szállt le a vonatról. Mit gondolsz, vajon mit tud a helyről, ahová éppen megérkezett? Mit tudhat Channah Goldberger? Mennyit ért mindebből Chaya Halpert?
Ma, amikor azt halljuk, hogy Auschwitz, azonnal képzettársításaink vannak vele kapcsolatban, de vajon az emberekkel kapcsolatban is van? Mit tudhatunk meg ezekből a képekből, vajon a rajta lévők mit tudtak erről a helyről? A fényképek megmutatják nekünk, mi is történt attól a pillanattól kezdve, hogy a vonat megérkezett Auschwitzba. Más, rendelkezésünkre álló források elmondják, hogy ezek az emberek mit gondoltak a sorsukról érkezésüket megelőzően, az út alatt.

Egyéb források:

Utolsó levelek és feljegyzések, amelyek dokumentálják a zsidók gondolatait és érzéseit a haláltáborokba vezető úton. Ezek a levelek, amelyeket a vonatokból dobálták ki és Európa szerte találtak meg, fényt vetnek arra, hogy min mentek keresztül a zsidó áldozatok a táborba vezető út során. Néhány levelet az áldozatok rokonai adományoztak a Yad Vashemnek; más leveleket azok őriztek meg, akik megtalálták azokat – járókelők, szomszédok, idegenek. E levelek közül a Yad Vashem intézet sokat összegyűjtött és egy önálló kötetben kiadott.
Más deportáltak visszaemlékezései.

Fontos kiemelni, hogy az áldozatok gyakran fel sem fogták, hogy a halálba viszik őket, így tapasztalataikat ebből a szemszögből mesélték el.

Ebben a részben olyan fotókat választottunk, amelyek az Auschwitz-Birkenauban lejátszódott folyamat négy szakaszát mutatják be:

Megérkezés
Szelekció
Fogollyá válás (az ideérkező zsidók kisebb része számára)
Út a gázkamrákba (az ide érkezett zsidók többsége számára)

Indítókérdések az osztálymunkához

Mi volt Auschwitz? Mit szimbolizál? Mi történt ott?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Fontos kihangsúlyozni, hogy Auschwitz koncentrációs- és egyben haláltábor is volt. Auschwitz az Európából oda deportált zsidók és az ott meggyilkoltak nagy száma , illetve a megsemmisítés ipari jellege miatt vált a holokauszt elsődleges szimbólumává. További részletes információért olvassuk el a segédanyagot a tábor történetéről.
Járt már valaki ezen a helyen? Ebben az esetben mit tudsz elmondani nekünk róla?
Milyen fotókat láttál Auschwitzról korábban? Írd le azokat! Milyen érzéseket keltettek benned ezek a képek?
Szerinted különböző nemzetiségű emberek másképp értelmezik ezeket a képeket? Indokold meg válaszod!
Miért fontos különbséget tenni az akkori és a mostani Auschwitz között?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Ma Auschwitz múzeum és emlékhely, ezért ha ma valaki belép ide, nem a hatvan évvel ezelőtti helyet fogja látni. Néhány épületet megőriztek, másokat nem, most van fű, stb.

A történet

Egyéb források:

Utolsó levelek és feljegyzések, amelyek dokumentálják a zsidók gondolatait és érzéseit a haláltáborokba vezető úton. Ezek a levelek, amelyeket a vonatokból dobálták ki és Európa szerte találtak meg, fényt vetnek arra, hogy min mentek keresztül a zsidó áldozatok a táborba vezető út során. Néhány levelet az áldozatok rokonai adományoztak a Yad Vashemnek; más leveleket azok őriztek meg, akik megtalálták azokat – járókelők, szomszédok, idegenek. E levelek közül a Yad Vashem intézet sokat összegyűjtött és egy önálló kötetben kiadott.
Más deportáltak visszaemlékezései.

Fontos kiemelni, hogy az áldozatok gyakran fel sem fogták, hogy a halálba viszik őket, így tapasztalataikat ebből a szemszögből mesélték el.

Az Auschwitz-Birkenaubau-ba vezető úton

Utolsó levelek:

1. The following note, which was thrown out of a train from Auschwitz's destruction camp, was written by an unknown Jew at the time in the Warsaw ghetto family.

Plonsk, 1942. december 16.
Kérem, dobja ezt a levelet a legközelebbi postaládába. Most reggel van. Az egész családdal egy vasúti kocsiban vagyunk. Az utolsó transzporttal indulunk. Plonskot megtisztítják (a zsidóktól; német kifejezés). Kérem, menjen a Bam családhoz, a Niska utca 6-ba és adja át üdvözletemet.
Tisztelettel,1

2. This letter, which was thrown from a train to Auschwitz by a Jewish group, a Jew named David called for his family in the Warsaw Ghetto.

Legionowo, 1942. december 16.
Pótlólagos fizetés 18 grosze (lengyel pénznem) Varsó
Nalewki [utca] 47/19
Nagyon kérem, dobja be ezt a levelet egy levelesládába. Ma az egész családdal együtt elhagytuk Plonskot, és az összes zsidó utazik. Csakhogy tudd, egy esküvőre utazunk.*
Majd találkozunk,
Dávid2

* Azért, hogy félrevezessék a német cenzúrát, a zsidók bizonyos szavakat és kifejezéseket használtak, néha jiddisül vagy héberül, így fejezték ki a valódi gondolataikat és szándékukat.

Személyes visszaemlékezések

Cecilie Klein-Pollack

1925-ben Jasinában született Csehszlovákiában (abban az időszakban Magyarországhoz visszacsatolt terület), ugyanazon a vonaton volt, mint Jákob Lili. Auschwitzból a Szudéta vidéken lévő Holleischen táborba vitték, amelyet a brit hadsereg szabadított föl. 1945 augusztusában megházasodott, az Egyesült Államokba költözött és három gyermeke született.

A tehervagonban legalább 80-an voltunk. Nem hagyományos vonatkocsi volt. Marhavagon volt, amiben majdnem megfulladtunk. (...) és a testi szükségletek elvégzésére vödrök voltak. És néhány alkalommal megálltunk... A sógorom velünk volt, tudod, a nővérem, a sógorom és a fiacskájuk, Dani, meg az édesanyám és én. Mi mind együtt voltunk a vonaton, de mivel a nővéremet elvitték Jasinából, ő nem volt velünk. (...) És végül, amikor a vonat megállt, kinyitották az ajtót, mondták a sógoromnak, hogy fogja a vödröket, öntse ki őket, és hozzon vizet. Ugyanazokban a vödrökben hoztak vizet, és nekünk ebből a vízből kellett innunk. (...) és figyelmeztették őt, hogy ha bárki el akar szökni, akkor mindnyájunkat agyon fognak lőni. (...) És az anyám – és megpróbáltunk nagyon közel lenni egymáshoz, átölelni egymást és az utolsó mondatokat elmondani – nem tudtuk, hogy hová megyünk, de azt nem gondoltuk, hogy meg fognak ölni bennünket, mert tudtam, az elménk nem is tudna ilyet elképzelni, hogy bárki kicsi gyerekeket megölne.3

Lívia Lieberman

Erdélyben, Nagyváradon született 1922-ben. A magyar csendőrség okozta több hónapos gettóbeli gyötrelem után, 1944 májusában került Auschwitz-Birkenauba.

Egy zárt tehervagonba 70–75 embert préseltek be a mérhetetlen forróságban, egyetlen csepp víz nélkül. Az ablakokat becsukták, a vagonokat lezárták. A vonatok lassan haladtak és olyan volt az egész, mint egy soha véget érni nem akaró út. Azoknak, akik a „halálkalitkákba” voltak zárva, úgy tűnt, hogy a gyötrelem soha nem ér véget. Egyetlen magyar őr sem mutatta a könyörületesség vagy a segíteni akarás legcsekélyebb látszatát sem. Éppen ellenkezőleg, amikor csak tudták, fokozták a szenvedést. Akik már fulladoztak a levegő hiánya miatt, könyörögtek nekik, hogy néhány percre nyissák ki az ablakot. Az antiszemita rendőrök pedig csak akkor tették ezt meg, ha lefizették őket – egy aranyóra öt percnyi levegőért. Sikolyok jelezték, hogy a többi vagonban emberek haltak meg, megfulladtak és kiszáradtak. A csecsemők az éhségtől, a szomjúságtól és a levegő hiánya miatt sírtak.

A szörnyűséges út a Halál Földjére, az auschwitzi krematóriumba négy napig tartott.4

Eliasz Skoszylas

1916-ban született Szemeisiezaban. A bedzini gettóból 1943-ban érkezett Auschwitz-Birkenauba. Onnan a gintergrubei altáborba került. A háború utolsó éveiben védelmi árkok ásásán dolgozott Gritenbergben.

Szavakkal el nem mondható az a tragédia, ami ott történt. Leírhatatlan volt a káosz. Úgy bántak velünk, akár a marhákkal, mialatt átkoztak bennünket és kiabáltak velünk. Az eltaposottak nyögései egybeolvadtak a gyerekek sírásával és a nők zokogásával. Mégis, sajnálatunkra, a sírás semmilyen hatással nem volt azoknak az emberi ruhába öltözött, elállatiasodott lényeknek a lelkére, akik teljesen érzéketlenül hajtották végre ezt a gyilkos folyamatot. Úgy dobtak minket a vagonokba, akár egy darab rongyot. Étel nélkül, tűrve a borzasztó bűzt és a levegő hiányát, tovább hurcoltak minket, szomjasan és reményvesztetten. Úgy tűnt, hogy az út örökké fog tartani.5

Kertész Imre

1922-ben Magyarországon, Budapesten született. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd három nappal később innen Buchenwaldba került. A háború után újságíróként és német irodalmi és filozófiai művek fordítójaként dolgozott. Kertész 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

A hajnal odakinn hűvös és jóillatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögülünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam. Szép és érdekes volt: odahaza ilyenkor még aludni szoktam. Egy épület, isten háta mögötti állomást vagy tán nagyobb pályaudvar előhírnökét is megpillantottam még, mindjárt itt előttem, balra. Apróka volt, szürke és még teljesen néptelen, csukott kis ablakokkal s azzal a nevetséges meredek tetővel, amelyeket ezen a vidéken már tegnap is láttam. A szemem előtt szilárdult először valóságos körvonalakká a ködös derengésben, majd változott át szürkéből lilává, s csillantak föl egyúttal az ablakok is rőtesen, amint az első sugarak épp ráestek. Mások is észrevették, magam is szóltam róla a mögöttünk kíváncsiskodóknak. Kérdezték, helységnevet is nem látok-e rajta. Láttam, mégpedig két szót is a kezdődő fényben, az épület keskenyebbik, a menetirányunkkal szembenéző oldalának tető alatti felületén: „Auschwitz-Birkenau” – ezt olvastam, a németek hegybogas, cirkalmas betűivel írva, a duplán hullámos választójelükkel összekötve. De hát, magam részéről, haszalan próbáltam kutatni a földrajzi ismereteim közt, s mások se bizonyultak tájékozottabbak nálam.6

Primo Levi

Olaszországban, Torinóban született 1919-ben. 1943 decemberében, 24 éves korában az Olasz Fasiszta Nemzetőrség foglyul ejtette és Auschwitzba deportálta. 1945. január 27-én, a tábor felszabadítását követően visszatért Olaszországba. Sok klasszikussá vált, Auschwitzról szóló könyv szerzője, köztük az Ember ez? című könyvé. 1987-ben halt meg, valószínűleg öngyilkosságot követett el.

Az ajtók azonnal bezáródtak, de a vonat estig nem mozdult. Megkönnyebülve vettük tudomásul a célállomást. Auschwitz: egy név, amely akkoriban még semmilyen jelentéssel nem bírt számunkra, de legalább egy földi helyet sejtetett.
A résen keresztül ismert és ismeretlen osztrák városok nevei, Salzburg, Bécs, azután cseh és végül lengyel városok nevei. A negyedik nap estéjén a hideg maróvá vált: a vonat végeérhetetlen, fekete fenyőerdőkön haladt keresztül, érzékelhetően araszolva előre. A hó magasan állt… A rövid pihenők alatt többé már senki sem próbált meg kapcsolatot teremteni a külvilággal, addigra már a „másik oldalon” éreztük magunkat…

Primo Levi If This Is a Man, (New York, Orion Press 1958), 8–10. old.

Miután megnéztük a képeket és elolvastuk a visszaemlékezéseket, tegyük fel a diákoknak a következő kérdéseket, és vitassuk meg azokat csoportmunkában, vagy együtt az egész osztállyal.

Mialatt olvassák a visszaemlékezéseket, kérjük meg a tanulókat, hogy válaszoljanak a következő négy kérdésre:
1. Milyen körülményeket írnak le a visszaemlékezések?
2. Milyenek a szagok és a hangok?
3. Mi történik az idő érzékelésével a visszaemlékezésekben? Hogy írják ezt le?
4. A deportált személyek tudtak bármit is az úti céljukkal kapcsolatban?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Szörnyű fizikai állapotok: túlzsúfoltság, nincs levegő, nincs külön WC, ugyanazok a vödrök a víznek és az ürüléknek – a szag ezért rettenetes. Emberek kiáltozása hallatszik halottaik fölött, és gyerekek sírása. Néha még a katonák is kiabálnak.
Idő: „úgy tűnik az út örökké tart”.
Nincs fogalmuk az úti célt illetően, csak néhányan voltak, akik tudtak valamit. Ahogy Kertész Imre és Primo Levi is írták, Auschwitz neve semmit nem mondott számukra; ráadásul a nemtudás valami kellemes, biztonságos érzést keltett bennük.

Az előző visszaemlékezések olyan emberektől származnak, akik ott voltak a vonatszerelvényeken. A következő visszaemlékezés más szemszögből mutatja be a transzport megérkezését – egy munkára ítélt rab mondja el, aki szemtanúja volt a vagonok érkezésének. Tadeusz Borowski egy nem-zsidó lengyel fogoly volt, akit azért deportáltak, mert az ellenállás aktivistája volt. A Kanada kommandóban* dolgozott, és leírta egy transzport megérkezését a táborba:

„Transzport érkezik” mondja valaki. Talpra ugrunk. Minden szem egy irányba fordul. Közel a kanyarhoz egymás után begördülnek a marhavagonok. A vonat visszatolat az állomásra, kihajol egy kalauz, integet a kezével és megfújja a sípot. A gőzmozdony sivító zajjal visszajelez, pöfékel, a vonat lassan gördül a rámpa mentén. A kicsi ablakokban sápadt, fonnyadt, kimerült emberi arcok, megrémült, összekuszált hajú nők és borostás férfiak jelennek meg. Csendben bámulják az állomást. És akkor, egyszer csak mozgás támad a kocsik belsejében és dörömbölni kezdenek a fadeszkákon. „Vizet!” „Levegőt!” – kimerült, kétségbeesett kiáltások.7

Milyennek írja le a megérkező embereket a visszaemlékezés?

* Amikor a vonatok megérkeztek, az áldozatoknak megparancsolták, hogy holmijukat hagyják a rámpán. A „Kanada-kommandó” tagjai összegyűjtötték a holmikat, osztályozták és speciális raktárakba, a „Kanada” nevű altáborba helyezték, mert az ottani gazdagságot ezzel az országgal azonosították. A Kanada-altáborból az értékeket Németországba szállították, hogy ezzel is gazdagítsák a Harmadik Birodalmat. A kényszermunka egységet 1942 nyarán az Auschwitz I. táborban szervezték meg. 1943 januárjában a Kanada embereit átköltöztették Birkenauba. Az egység létszámát növelték, mert a táborba érkező transzportok száma is növekedett. A csúcsidőszakban a Kanada-kommandóban körülbelül 1000 férfi és nő dolgozott.

Zwi Bacharach (ed.) Last Letters from the Shoah (Jerusalem: Yad Vashem and Devora Publishing, 2004), 92–93.old.
Zwi Bacharach (ed.) Last Letters from the Shoah (Jerusalem: Yad Vashem and Devora Publishing, 2004), 92–93.old.
Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, részlet egy Cecilie Klein-Pollackkal készített interjúból 1990. május 7., RG-50.030*0107.
Lívia Lieberman, Yad Vashem levéltár, M49 E/80.
Eliasz Szkoszylas, Yad Vashem levéltár, M49E/227.
Kertész Imre Sorstalanság, (Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1985), 86-87. old.
Tadeusz Borowski, This Way for the Gas, Ladies and Gentlemen, (London: Penguin Books, 1976), 36. old.

Utolsó levelek:

1. The following note, which was thrown out of a train from Auschwitz's destruction camp, was written by an unknown Jew at the time in the Warsaw ghetto family.

Plonsk, 1942. december 16.
Kérem, dobja ezt a levelet a legközelebbi postaládába. Most reggel van. Az egész családdal egy vasúti kocsiban vagyunk. Az utolsó transzporttal indulunk. Plonskot megtisztítják (a zsidóktól; német kifejezés). Kérem, menjen a Bam családhoz, a Niska utca 6-ba és adja át üdvözletemet.
Tisztelettel,1

2. This letter, which was thrown from a train to Auschwitz by a Jewish group, a Jew named David called for his family in the Warsaw Ghetto.

Legionowo, 1942. december 16.
Pótlólagos fizetés 18 grosze (lengyel pénznem) Varsó
Nalewki [utca] 47/19

Nagyon kérem, dobja be ezt a levelet egy levelesládába. Ma az egész családdal együtt elhagytuk Plonskot, és az összes zsidó utazik. Csakhogy tudd, egy esküvőre utazunk.*
Majd találkozunk,
Dávid2

Személyes visszaemlékezések

Cecilie Klein-Pollack

A tehervagonban legalább 80-an voltunk. Nem hagyományos vonatkocsi volt. Marhavagon volt, amiben majdnem megfulladtunk. (...) és a testi szükségletek elvégzésére vödrök voltak. És néhány alkalommal megálltunk... A sógorom velünk volt, tudod, a nővérem, a sógorom és a fiacskájuk, Dani, meg az édesanyám és én. Mi mind együtt voltunk a vonaton, de mivel a nővéremet elvitték Jasinából, ő nem volt velünk. (...) És végül, amikor a vonat megállt, kinyitották az ajtót, mondták a sógoromnak, hogy fogja a vödröket, öntse ki őket, és hozzon vizet. Ugyanazokban a vödrökben hoztak vizet, és nekünk ebből a vízből kellett innunk. (...) és figyelmeztették őt, hogy ha bárki el akar szökni, akkor mindnyájunkat agyon fognak lőni. (...) És az anyám – és megpróbáltunk nagyon közel lenni egymáshoz, átölelni egymást és az utolsó mondatokat elmondani – nem tudtuk, hogy hová megyünk, de azt nem gondoltuk, hogy meg fognak ölni bennünket, mert tudtam, az elménk nem is tudna ilyet elképzelni, hogy bárki kicsi gyerekeket megölne.3

Lívia Lieberman

Erdélyben, Nagyváradon született 1922-ben. A magyar csendőrség okozta több hónapos gettóbeli gyötrelem után, 1944 májusában került Auschwitz-Birkenauba.

Egy zárt tehervagonba 70–75 embert préseltek be a mérhetetlen forróságban, egyetlen csepp víz nélkül. Az ablakokat becsukták, a vagonokat lezárták. A vonatok lassan haladtak és olyan volt az egész, mint egy soha véget érni nem akaró út. Azoknak, akik a „halálkalitkákba” voltak zárva, úgy tűnt, hogy a gyötrelem soha nem ér véget. Egyetlen magyar őr sem mutatta a könyörületesség vagy a segíteni akarás legcsekélyebb látszatát sem. Éppen ellenkezőleg, amikor csak tudták, fokozták a szenvedést. Akik már fulladoztak a levegő hiánya miatt, könyörögtek nekik, hogy néhány percre nyissák ki az ablakot. Az antiszemita rendőrök pedig csak akkor tették ezt meg, ha lefizették őket – egy aranyóra öt percnyi levegőért. Sikolyok jelezték, hogy a többi vagonban emberek haltak meg, megfulladtak és kiszáradtak. A csecsemők az éhségtől, a szomjúságtól és a levegő hiánya miatt sírtak.

A szörnyűséges út a Halál Földjére, az auschwitzi krematóriumba négy napig tartott.4

Eliasz Skoszylas

Szavakkal el nem mondható az a tragédia, ami ott történt. Leírhatatlan volt a káosz. Úgy bántak velünk, akár a marhákkal, mialatt átkoztak bennünket és kiabáltak velünk. Az eltaposottak nyögései egybeolvadtak a gyerekek sírásával és a nők zokogásával. Mégis, sajnálatunkra, a sírás semmilyen hatással nem volt azoknak az emberi ruhába öltözött, elállatiasodott lényeknek a lelkére, akik teljesen érzéketlenül hajtották végre ezt a gyilkos folyamatot. Úgy dobtak minket a vagonokba, akár egy darab rongyot. Étel nélkül, tűrve a borzasztó bűzt és a levegő hiányát, tovább hurcoltak minket, szomjasan és reményvesztetten. Úgy tűnt, hogy az út örökké fog tartani.5

Kertész Imre

A hajnal odakinn hűvös és jóillatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögülünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam. Szép és érdekes volt: odahaza ilyenkor még aludni szoktam. Egy épület, isten háta mögötti állomást vagy tán nagyobb pályaudvar előhírnökét is megpillantottam még, mindjárt itt előttem, balra. Apróka volt, szürke és még teljesen néptelen, csukott kis ablakokkal s azzal a nevetséges meredek tetővel, amelyeket ezen a vidéken már tegnap is láttam. A szemem előtt szilárdult először valóságos körvonalakká a ködös derengésben, majd változott át szürkéből lilává, s csillantak föl egyúttal az ablakok is rőtesen, amint az első sugarak épp ráestek. Mások is észrevették, magam is szóltam róla a mögöttünk kíváncsiskodóknak. Kérdezték, helységnevet is nem látok-e rajta. Láttam, mégpedig két szót is a kezdődő fényben, az épület keskenyebbik, a menetirányunkkal szembenéző oldalának tető alatti felületén: „Auschwitz-Birkenau” – ezt olvastam, a németek hegybogas, cirkalmas betűivel írva, a duplán hullámos választójelükkel összekötve. De hát, magam részéről, haszalan próbáltam kutatni a földrajzi ismereteim közt, s mások se bizonyultak tájékozottabbak nálam.6

Primo Levi

Az ajtók azonnal bezáródtak, de a vonat estig nem mozdult. Megkönnyebülve vettük tudomásul a célállomást. Auschwitz: egy név, amely akkoriban még semmilyen jelentéssel nem bírt számunkra, de legalább egy földi helyet sejtetett.

A résen keresztül ismert és ismeretlen osztrák városok nevei, Salzburg, Bécs, azután cseh és végül lengyel városok nevei. A negyedik nap estéjén a hideg maróvá vált: a vonat végeérhetetlen, fekete fenyőerdőkön haladt keresztül, érzékelhetően araszolva előre. A hó magasan állt… A rövid pihenők alatt többé már senki sem próbált meg kapcsolatot teremteni a külvilággal, addigra már a „másik oldalon” éreztük magunkat…

Primo Levi If This Is a Man, (New York, Orion Press 1958), 8–10. old.

Mialatt olvassák a visszaemlékezéseket, kérjük meg a tanulókat, hogy válaszoljanak a következő négy kérdésre:
1. Milyen körülményeket írnak le a visszaemlékezések?
2. Milyenek a szagok és a hangok?
3. Mi történik az idő érzékelésével a visszaemlékezésekben? Hogy írják ezt le?
4. A deportált személyek tudtak bármit is az úti céljukkal kapcsolatban?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Szörnyű fizikai állapotok: túlzsúfoltság, nincs levegő, nincs külön WC, ugyanazok a vödrök a víznek és az ürüléknek – a szag ezért rettenetes. Emberek kiáltozása hallatszik halottaik fölött, és gyerekek sírása. Néha még a katonák is kiabálnak.
Idő: „úgy tűnik az út örökké tart”.
Nincs fogalmuk az úti célt illetően, csak néhányan voltak, akik tudtak valamit. Ahogy Kertész Imre és Primo Levi is írták, Auschwitz neve semmit nem mondott számukra; ráadásul a nemtudás valami kellemes, biztonságos érzést keltett bennük.

„Transzport érkezik” mondja valaki. Talpra ugrunk. Minden szem egy irányba fordul. Közel a kanyarhoz egymás után begördülnek a marhavagonok. A vonat visszatolat az állomásra, kihajol egy kalauz, integet a kezével és megfújja a sípot. A gőzmozdony sivító zajjal visszajelez, pöfékel, a vonat lassan gördül a rámpa mentén. A kicsi ablakokban sápadt, fonnyadt, kimerült emberi arcok, megrémült, összekuszált hajú nők és borostás férfiak jelennek meg. Csendben bámulják az állomást. És akkor, egyszer csak mozgás támad a kocsik belsejében és dörömbölni kezdenek a fadeszkákon. „Vizet!” „Levegőt!” – kimerült, kétségbeesett kiáltások.7

Milyennek írja le a megérkező embereket a visszaemlékezés?

1. 1
2. 2
3. 3
4. 4
5. 5
6. 6
7. 7

Megérkezés Auschwitz-Birkenauba

Cecilie Klein-Pollack

És megérkeztünk Auschwitzba. Ahogy kinyitották az ajtókat, csíkos egyenruhás foglyok siettek a vonathoz és kiabálni kezdtek, hogy mindenki hagyjon mindent, és szálljunk le. Valami csoda folytán a sógoromnak még mindig meg volt a karórája. Ezért ő kérdezte meg őket először: „mondják, mi folyik itt?” De lentről csak sikoltozást és német ordítozást hallottunk. […] A nővérem, ahogy kinyitották az ajtót, lesietett a kisfiával, mert Danika sírt és abban a vonatban fullasztó volt, borzasztó, szörnyű utazás volt. Az emberek ájuldoztak. Kiszálltunk, és repülősóval térítettük magukhoz az embereket. Elképzelhetetlen volt már magát az utat is leírni, így aztán nagyon örültünk, amikor végre megérkeztünk. Azt gondoltuk: „Rosszabb már biztosan nem lehet, mint amit eddig átéltünk.”8

Helena Cytron (a háború után Ziporah Tahori)

Helena Cytron 1922-ben született Csehszlovákiában. 1942 tavaszán, 20 évesen deportálták Auschwitzba, az egyik első szlovák szállítmánnyal. A táborokban különböző munkacsoportoknál dolgozott, köztük a „Kanada-kommandónál”. Emiatt a munkája miatt menthette meg a halálból nővérét, Sosánnát. 1945-ben a halálmenetbe került és a felszabadulása után nővérével együtt Izraelbe költözött. Két gyermeke született, és 2006-os haláláig Tel-Avivban élt.

Ahogy megérkeztünk Auschwitzba szörnyű kiabálás vette kezdetét: „Alles Raus!” „Mindenki kifelé!” „Gyorsan!” Minden nagyon gyorsan történt, kiabálás közepette, és mire összeszedtük magunkat és újra lábra tudtunk állni (lábaink teljesen elzsibbadtak az üléstől), már elkezdődött az ütlegelés. Attól a perctől kezdve, hogy az ajtóhoz értünk, aki nem tudott azonnal leugrani, azt ostorral megütötték, SS katonák és kutyák voltak ott. Amint leszálltunk a vonatról, utasítottak bennünket, hogy a [megmaradt] ékszereinket dobjuk az út szélére – ami az embereknek még volt: apró fülbevalók, egy óra – hiszen az ékszereinket már jóval korábban elvették.9

Batya Druckmacher

1914-ben született Lodzban. A háború előtt háziasszony volt, a lodzi gettóban dadaként dolgozott. 1944 augusztusában érkezett Auschwitz-Birkenauba, a háború végére túlélte Auschwitzot, Bergen-Belsent, Dachaut és több kényszermunkatábort Németországban.

1944. október 20-ára minden zsidót Auschwitzba küldtek a gettóból. Késő este érkeztünk meg és reggel 6 óráig a zárt tehervagonokban ültünk. Messziről láttuk, hogyan vezetik az embereket dolgozni mezítláb és borotvált fejjel. Ezek az emberek könyörögtek nekünk, hogy dobjunk nekik egy kis darab kenyeret, mert egy nap mi is ugyanilyen helyzetben leszünk. Aztán pánik uralkodott el az embereken. Néhányan elkezdtek sírni és a német kápók, akik az embereket vezették, bottal kezdét verni a talpukat. Kenyeret dobtunk nekik annak ellenére, hogy a kápók kutyáikkal sétálgattak.10

Feige Sauberman

1922-ben született Klementowban. Egy münchei BMW autógyárban dolgozott kényszermunkásként, majd innen deportálták Auschwitz-Birkenauba. Auschwitzból Bergen-Belsenbe, majd onnan három másik táborba került, míg felszabadult.

1944. május 18-án érkeztünk meg Auschwitzba. Este volt. A gyötrelem és a kétségbeesés ellenére mindannyian kíváncsiak voltunk további sorsunkra. Az egyetlen információforrásunk a minket Auschwitzba kísérő SS katonák voltak. Kitérő válaszokat adtak kérdéseinkre. A hatalmas lángot megpillantva megkérdeztük, hogy gyár működik-e ott? Cinikus nevetéssel válaszoltak és megmagyarázták, hogy csak a konyha az, ahol a kávét főzik a munkásoknak. Ahogy közelebb értünk a lángokhoz, azonnal rájöttünk, hogy milyen fajta konyha is ez valójában.11

Kertész Imre

Legközelebb mozgolódás, izgalom ébresztett föl. Odakint most már teljes ragyogással tűzött a nap. A vonat is megint haladt. Kérdeztem a fiúktól, hol vagyunk, s mondták, még mindig ugyanott, épp most indultunk tovább: akkor hát ezúttal a zökkenő ébreszthetett, úgy látszik. De nincs kétség – tették hozzá -, előttünk gyárak, településfélék láthatók. Egy perc múlva az ablaknál levők jelentették, s magam is észlelhettem a fény futó változásán, hogy valami kapuforma boltív alatt siklottunk keresztül. Újabb perc múlva a vonat megállt, s akkor meg roppant izgatottan azt tudatták, hogy állomást, katonákat, embereket látnak. Sokan máris szedelkőzni, gombolkozni, némelyek, kivált a nők közül, hevenyészve tisztálkodni, szépítkezni, fésülködni kezdtek. Kintről viszont közelgő koppanásokat, ajtók zörgését, vonatból kitóduló utasok egybekeveredő zsivalyát hallottam, s most már be kellett látnom, semmi kétség, célnál vagyunk, csakugyan. Örültem, igen természetesen, de éreztem, másképp, mint ahogy mondjuk tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna. Aztán szerszám csattant a mi kocsink ajtaján is, majd valaki, vagy valakik inkább, félregördítették a nehéz ajtót.
Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyenlőre még semmit se láttam. De máris híre járt, bőröndök, csomagok itt maradnak. Később – magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról szájra – mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.12

Visszatekintve a képekre: Mit tudtunk meg, az emberek mennyire voltak tisztában az úti céljukkal?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Poggyászt hoztak, fogkeféket, hajkeféket, ruhákat, edényeket. Azt hitték, hogy áttelepítik őket, ezért mindent bepakoltak, amire szükségük lehet, beleértve értéktárgyakat is, amellyel a hivatalnokokat lehet megvesztegetni.
Hogyan írták le a helyszínt, a sietséget, a hangokat és a szagokat, amelyekkel megérkezéskor találkoztak?
Hogyan magyarázhatjuk azt a lényeges különbséget, amely aközött van, ahogyan Helena Cytron és Batya Druckmacher jellemzi a németek rendkívüli kegyetlenségét a táborba érkezésük pillanatától fogva és aközött, amit a képeken látunk?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Figyelembe kell vennünk a fényképész szándékát a képek készítése során. Azt is meg kell értenünk, hogy más a bemutatás módja és más a valóság. Emiatt fontos, hogy más forrásokat is használjunk, különösen az áldozat szemszögéből valókat azért, hogy minél jobban megértsük mi is történt valójában. Egy másik szempont lehet az is, hogy volt néhány transzport, melynek tagjaival, az illúzió részeként, jól bántak.
Miért viselkedett úgy a náci személyzet, mint ahogy viselkedett? Miért ordítoztak, és irányítottak mindent olyan gyorsan?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A felgyorsított tempó nem hagyott semmi időt a gondolkozásra, csak arra, hogy mindenki az elordított parancsszavak szerint cselekedjen. Nem volt idő felfogni azt, hogy mi történik vagy, hogy megpróbáljanak ellenállni. Ez az eljárás is része volt az emberi méltóságtól való megfosztás folyamatának, ami megkönnyítette az elkövetők dolgát.
Hogyan és miért csapták be a németek áldozataikat azzal kapcsolatban, hogy mi történik valójában?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A németek megpróbálták annyira „normálisnak” feltüntetni az eljárást, amennyire csak lehetett. Ha az emberek elhiszik, hogy a vonattal munkatáborokba szállítják őket, akkor a megsemmisítő rendszer üteme és rendje fenntartható. Szintén fontos dolog volt az igazságot titokban tartani a nagy nyilvánosság elől. Ezért az áldozatoknak néha megengedték, hogy képeslapokat küldjenek rokonaiknak, melyek reményteli jövőt sejtettek. A vöröskeresztes teherautó csak megerősítette biztonságérzetüket, pedig ezek szállították a mérgező Zyklon-B gázt.
Mire következtethetünk a tábor működését illetően a képeken megjelenő különféle egyenruhák láttán?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A fotókon nemcsak SS katonákat láthatunk, hanem rabokat is, akik szintén segédkeztek az áldozatokkal való tennivalókban. További információt a 2. sz. mellékletben találhatunk.
Kertész Imre leírja a pillanatot, amikor először látta meg ezeket a foglyokat: „valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.” Ezek az emberek valóban bűnözők voltak? Mi volt a bűnük?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Fontos kihangsúlyozni, hogy ezek az emberek nem követtek el semmilyen bűntettet. Az egyetlen ok, amiért kényszermunkára, vagy halálra ítélték őket az volt, hogy zsidók voltak.
Felsőbb-éves diákoknak: Nézz utána, mi történt abban a hónapban, amikor ezek a képek készültek! Például mi történt a náci hadigépezettel 1944 májusában a II. világháború alatt? Mit tudhatunk meg ebből?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
1944 májusában Németország erős nyomás alatt állt a keleti fronton a szovjet Vörös Hadsereg részéről, nem sokkal később pedig szembesülniük kellett a sorsdöntő D-nappal, a szövetségesek normandiai partraszállásával a nyugati fronton. Mindezek a növekvő fenyegetések dacára a németek folytatták a jelentős erőforrásokat igénylő háborújukat a zsidók ellen, még akkor is, ha ez érezhetően elvonta katonai forrásaik egy részét.

Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, részlet a Cecilie Klein-Pollack-kal készült interjúból, 1990. május 7., RG-50.030*0107.
Helena Cytron, Yad Vashem levéltár, 03/6766, VT 185.
Batya Druckmacher, Yad Vashem levéltár, MIE/555.
Feige Sauberman, Yad Vashem levéltár, M49E/2518.
Kertész Imre Sortalanság, 87-89. old.

Cecilie Klein-Pollack

És megérkeztünk Auschwitzba. Ahogy kinyitották az ajtókat, csíkos egyenruhás foglyok siettek a vonathoz és kiabálni kezdtek, hogy mindenki hagyjon mindent, és szálljunk le. Valami csoda folytán a sógoromnak még mindig meg volt a karórája. Ezért ő kérdezte meg őket először: „mondják, mi folyik itt?” De lentről csak sikoltozást és német ordítozást hallottunk. […] A nővérem, ahogy kinyitották az ajtót, lesietett a kisfiával, mert Danika sírt és abban a vonatban fullasztó volt, borzasztó, szörnyű utazás volt. Az emberek ájuldoztak. Kiszálltunk, és repülősóval térítettük magukhoz az embereket. Elképzelhetetlen volt már magát az utat is leírni, így aztán nagyon örültünk, amikor végre megérkeztünk. Azt gondoltuk: „Rosszabb már biztosan nem lehet, mint amit eddig átéltünk.”8

Helena Cytron (a háború után Ziporah Tahori)

Ahogy megérkeztünk Auschwitzba szörnyű kiabálás vette kezdetét: „Alles Raus!” „Mindenki kifelé!” „Gyorsan!” Minden nagyon gyorsan történt, kiabálás közepette, és mire összeszedtük magunkat és újra lábra tudtunk állni (lábaink teljesen elzsibbadtak az üléstől), már elkezdődött az ütlegelés. Attól a perctől kezdve, hogy az ajtóhoz értünk, aki nem tudott azonnal leugrani, azt ostorral megütötték, SS katonák és kutyák voltak ott. Amint leszálltunk a vonatról, utasítottak bennünket, hogy a [megmaradt] ékszereinket dobjuk az út szélére – ami az embereknek még volt: apró fülbevalók, egy óra – hiszen az ékszereinket már jóval korábban elvették.9

Batya Druckmacher

1944. október 20-ára minden zsidót Auschwitzba küldtek a gettóból. Késő este érkeztünk meg és reggel 6 óráig a zárt tehervagonokban ültünk. Messziről láttuk, hogyan vezetik az embereket dolgozni mezítláb és borotvált fejjel. Ezek az emberek könyörögtek nekünk, hogy dobjunk nekik egy kis darab kenyeret, mert egy nap mi is ugyanilyen helyzetben leszünk. Aztán pánik uralkodott el az embereken. Néhányan elkezdtek sírni és a német kápók, akik az embereket vezették, bottal kezdét verni a talpukat. Kenyeret dobtunk nekik annak ellenére, hogy a kápók kutyáikkal sétálgattak.10

Feige Sauberman

1944. május 18-án érkeztünk meg Auschwitzba. Este volt. A gyötrelem és a kétségbeesés ellenére mindannyian kíváncsiak voltunk további sorsunkra. Az egyetlen információforrásunk a minket Auschwitzba kísérő SS katonák voltak. Kitérő válaszokat adtak kérdéseinkre. A hatalmas lángot megpillantva megkérdeztük, hogy gyár működik-e ott? Cinikus nevetéssel válaszoltak és megmagyarázták, hogy csak a konyha az, ahol a kávét főzik a munkásoknak. Ahogy közelebb értünk a lángokhoz, azonnal rájöttünk, hogy milyen fajta konyha is ez valójában.11

Kertész Imre

Legközelebb mozgolódás, izgalom ébresztett föl. Odakint most már teljes ragyogással tűzött a nap. A vonat is megint haladt. Kérdeztem a fiúktól, hol vagyunk, s mondták, még mindig ugyanott, épp most indultunk tovább: akkor hát ezúttal a zökkenő ébreszthetett, úgy látszik. De nincs kétség – tették hozzá -, előttünk gyárak, településfélék láthatók. Egy perc múlva az ablaknál levők jelentették, s magam is észlelhettem a fény futó változásán, hogy valami kapuforma boltív alatt siklottunk keresztül. Újabb perc múlva a vonat megállt, s akkor meg roppant izgatottan azt tudatták, hogy állomást, katonákat, embereket látnak. Sokan máris szedelkőzni, gombolkozni, némelyek, kivált a nők közül, hevenyészve tisztálkodni, szépítkezni, fésülködni kezdtek. Kintről viszont közelgő koppanásokat, ajtók zörgését, vonatból kitóduló utasok egybekeveredő zsivalyát hallottam, s most már be kellett látnom, semmi kétség, célnál vagyunk, csakugyan. Örültem, igen természetesen, de éreztem, másképp, mint ahogy mondjuk tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna. Aztán szerszám csattant a mi kocsink ajtaján is, majd valaki, vagy valakik inkább, félregördítették a nehéz ajtót.

Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyenlőre még semmit se láttam. De máris híre járt, bőröndök, csomagok itt maradnak. Később – magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról szájra – mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.12

Visszatekintve a képekre: Mit tudtunk meg, az emberek mennyire voltak tisztában az úti céljukkal?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Poggyászt hoztak, fogkeféket, hajkeféket, ruhákat, edényeket. Azt hitték, hogy áttelepítik őket, ezért mindent bepakoltak, amire szükségük lehet, beleértve értéktárgyakat is, amellyel a hivatalnokokat lehet megvesztegetni.
Hogyan írták le a helyszínt, a sietséget, a hangokat és a szagokat, amelyekkel megérkezéskor találkoztak?
Hogyan magyarázhatjuk azt a lényeges különbséget, amely aközött van, ahogyan Helena Cytron és Batya Druckmacher jellemzi a németek rendkívüli kegyetlenségét a táborba érkezésük pillanatától fogva és aközött, amit a képeken látunk?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Figyelembe kell vennünk a fényképész szándékát a képek készítése során. Azt is meg kell értenünk, hogy más a bemutatás módja és más a valóság. Emiatt fontos, hogy más forrásokat is használjunk, különösen az áldozat szemszögéből valókat azért, hogy minél jobban megértsük mi is történt valójában. Egy másik szempont lehet az is, hogy volt néhány transzport, melynek tagjaival, az illúzió részeként, jól bántak.
Miért viselkedett úgy a náci személyzet, mint ahogy viselkedett? Miért ordítoztak, és irányítottak mindent olyan gyorsan?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A felgyorsított tempó nem hagyott semmi időt a gondolkozásra, csak arra, hogy mindenki az elordított parancsszavak szerint cselekedjen. Nem volt idő felfogni azt, hogy mi történik vagy, hogy megpróbáljanak ellenállni. Ez az eljárás is része volt az emberi méltóságtól való megfosztás folyamatának, ami megkönnyítette az elkövetők dolgát.
Hogyan és miért csapták be a németek áldozataikat azzal kapcsolatban, hogy mi történik valójában?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A németek megpróbálták annyira „normálisnak” feltüntetni az eljárást, amennyire csak lehetett. Ha az emberek elhiszik, hogy a vonattal munkatáborokba szállítják őket, akkor a megsemmisítő rendszer üteme és rendje fenntartható. Szintén fontos dolog volt az igazságot titokban tartani a nagy nyilvánosság elől. Ezért az áldozatoknak néha megengedték, hogy képeslapokat küldjenek rokonaiknak, melyek reményteli jövőt sejtettek. A vöröskeresztes teherautó csak megerősítette biztonságérzetüket, pedig ezek szállították a mérgező Zyklon-B gázt.
Mire következtethetünk a tábor működését illetően a képeken megjelenő különféle egyenruhák láttán?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A fotókon nemcsak SS katonákat láthatunk, hanem rabokat is, akik szintén segédkeztek az áldozatokkal való tennivalókban. További információt a 2. sz. mellékletben találhatunk.
Kertész Imre leírja a pillanatot, amikor először látta meg ezeket a foglyokat: „valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.” Ezek az emberek valóban bűnözők voltak? Mi volt a bűnük?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Fontos kihangsúlyozni, hogy ezek az emberek nem követtek el semmilyen bűntettet. Az egyetlen ok, amiért kényszermunkára, vagy halálra ítélték őket az volt, hogy zsidók voltak.
Felsőbb-éves diákoknak: Nézz utána, mi történt abban a hónapban, amikor ezek a képek készültek! Például mi történt a náci hadigépezettel 1944 májusában a II. világháború alatt? Mit tudhatunk meg ebből?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
1944 májusában Németország erős nyomás alatt állt a keleti fronton a szovjet Vörös Hadsereg részéről, nem sokkal később pedig szembesülniük kellett a sorsdöntő D-nappal, a szövetségesek normandiai partraszállásával a nyugati fronton. Mindezek a növekvő fenyegetések dacára a németek folytatták a jelentős erőforrásokat igénylő háborújukat a zsidók ellen, még akkor is, ha ez érezhetően elvonta katonai forrásaik egy részét.

8. 8
9. 9
10. 10
11. 11
12. 12

A szelekció folyamata

Cecilie Klein-Pollack:

Szóval a sógorom megkérdezte őket: „Mi folyik itt?” Persze az természetesen nem válaszolt. Szóval a sógoromnak volt egy órája, így odamegy hozzá és a kezébe csúsztatja az órát, mire az meg elmondja neki – ez alatt a lánytestvérem lent volt, én pedig végig anyám mellett maradtam. Tehát ez azt mondta: „Ide figyelj, ha vannak gyerekeid, akkor azokat add oda másnak vagy idősebb embereknek vagy gyermekes anyáknak, mert a nőket, a gyerekeket és az idősebbeket mind megölik. Még azon az éjjelen, aznap megölik őket. Ezeknek az embereknek semmi esélyük sincs a túlélésre.” Egyszerűen nem tudtam elhinni. Anyámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy amint ezt meghallotta, – ők nem tudták, hogy ő az édesanyám volt – lerohant velem, és...és én szaladtam utána, és odalép a nővéremhez, és van annyi lélekjelenléte, hogy azt mondja neki: „Idefigyelj drágám, most hallottam, hogy a nőknek és a gyerekeknek könnyű dolga lesz. Mindössze vigyáznak, vigyázni fognak a gyerekekre. De - ha nincsen gyerekem, kemény munkára fognak. Te tudod, hogy én sosem élném túl a kemény munkát. De te fiatal vagy, te túl fogod élni!” És mielőtt a nővéremnek lehetősége lett volna rá, érti, hogy magánál tartsa a gyermekét, anyám kivette a gyermeket a karjából. És amint kivette – most már az ő karjában volt a gyerek, azonnal átlökték a másik sorba, tudja, ahol a nők és a gyerekek voltak.13

Livia Lieberman

Azt mondták, hogy a csomagokat hagyjuk a vagonokban. Az idősebbeket az egyik oldalra állították, a fiatalabbakat pedig a másik oldalra, külön a férfiakat és a nőket. A gyerekeket elválasztották az anyjuktól, a feleségeket férjeiktől. Nem volt szabad elbúcsúznunk egymástól, így a szeretteinktől egyetlen szó nélkül váltunk el. Kegyetlenül ütöttek, vertek bennünket.14

Batya Druckmacher

Az egyik vadállat megkérdezte tőlem, kinek a gyereke áll mellettem. A nővérem, aki ott állt a közelemben, meg akart engem menteni és azt mondta, hogy ez az ő gyermeke. Mikor felkiáltottam, hogy a gyermek az enyém, megvertek, amiért hazudok. Így elvitték a gyermekemet, együtt a nővéremmel…15

Regina Widawska

1913-ban született Lodz-ban. A háború előtt nővérként dolgozott a városi zsidó kórházban. A lodzi gettóból 1944 augusztusában vitték Auschwitz-Birkenauba. A tábor kiürítése után a freiburgi és a mauthauseni táborokba került.

Augusztus 28-án Auschwitzba vittek bennünket. Amikor kinyitották a vagonajtókat, azonnal megjelentek a „kanadások”. Így hívták azokat a zsidókat, akik a raktáraknál dolgoztak. Arra utasítottak minket, hogy mindent hagyjunk a vagonokban és minden értékünket adjuk át. Ekkor értettük meg, hogy meg fognak ölni bennünket. Én azonnal ledobtam a csomagomat, de édesanyám nem akarta odaadni a hátizsákját. Azt mondták, hogy sorakozzunk fel egy oszlopban. Én az anyám mellett álltam. Az egyik „kanadás” ekkor odajött hozzám és azt mondta: „Ne állj az anyád mellé, mert két órán belül már halott lesz”. Az édesanyám meghallotta, amit mondott. Mielőtt feleszméltem volna, hogy mi történik, egy SS katona az egyik irányba lökött, anyámat pedig a másik oldalra. Azonnal lezajlott a szelekció és soha többet nem láttam az anyámat.16

Eliasz Skoszylas

A dolgokat irányító gestapós olyan gyakorlattal végezte a feladatát, hogy rá sem tudtunk ébredni, mi történik, máris az idősebbek és a gyerekek kocsikon találták magukat, mely a krematórium irányába vitte őket. Fogalmam sincs, mi játszódott le azokon a járműveken. Csak azt éreztem, hogy többé nem tudom feldolgozni, ami körülöttem zajlik és valahogyan minden meghalt bennem.17

Olga Elbogen

Nos, engem és a húgomat a jobb oldalra küldtek, csak mi kettőnket, még el sem búcsúztunk anyától és a kicsiktől. Volt még néhány falat ételünk otthonról, azt odaadtam anyámnak, „Este találkozunk!” Ennyi volt, soha többé nem láttam őket. Olyan zűrzavar volt ott Auschwitzban, amilyet sosem láttunk azelőtt.18

Miután megnéztük a képeket és elolvastuk a hozzájuk kapcsolódó visszaemlékezéseket, a diákok kis csoportokban a következő kérdésekre keressenek választ.

Olvassátok el az alábbi naplóbejegyzést és válaszoljatok a feltett kérdésekre.

Rudolf Höss (Auschwitz parancsnoka)*

Egészen 1944-ig, eltérő időközönként, bizonyos akciókra került sor Európa különböző országaiban (…) Minden deportálási akció 4–6 hét alatt zajlott le. Ezalatt a 4–6 hét során, naponta két-három szerelvény érkezett, körülbelül kétezer emberrel mindegyikben. A vonatokat először is egy mellékvágányra terelték Birkenau körzetében, aztán a mozdonyok visszamentek. Az őröknek, akik a szerelvényeket kísérték, azonnal el kellett hagyniuk a területet és az újonnan beszállított emberek felügyeletét a táborhoz tartozó őrök vették át.
Ott két SS orvos tiszt megvizsgálta őket, hogy munkavégzésre alkalmasak-e. Azokat a foglyokat, akiket alkalmasnak találtak, azonnal Auschwitzba, vagy a birkenaui táborba hajtották. Azok pedig, akik munkára alkalmatlanok voltak, az ideiglenes berendezésekhez, majd innen az újonnan épített krematóriumokba kerültek.19

Mi az a „szelekció”? Mi volt a nácik a célja a szelekcióval?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
1. a. A túlélők visszaemlékezéseiben borzalmakról, fájdalomról és traumáról olvashatunk. Egy kérdésre azonban nem kapunk választ: emberileg hogyan volt mindez lehetséges? Hogyan voltak képesek ilyen fajta gyilkosságra? Ezért fontos megvizsgálnunk az elkövetők szemszögét. A visszaemlékezésben leginkább a hideg gépiesség és leírás dominál.
  b. Amikor elsődleges forrással dolgozunk, néhány pontot fontos kihangsúlyozni, mint például: ki a szemtanú; milyen körülmények között született a feljegyzés; milyen időintervallumról van szó, stb. Höss vallomása a tárgyalása során hangzott el. Egy ezzel párhuzamos beszámoló található naplófeljegyzéseiben is, melyet lengyelországi fogsága idején írt, miközben az ítéletére várt.
  c. Auschwitz egyszerre volt megsemmisítő- és koncentrációs tábor, ezért kiválogatták a kevés, munkára alkalmas embert, miközben a többséget a halálba küldték. Azok, akiket egyből a halálba küldtek, munkára alkalmatlannak ítélték. Ezek elsősorban az idősek, anyák és gyermekek voltak.
Milyen további információt tudhatunk meg a beszámolókból a fotókhoz képest?
Az olvasott visszaemlékezések alapján mit mondhatunk, milyen gyorsan zajlottak az események a „szelekció” során? A vallomásokból mit tudunk meg, ez a gyorsaság milyen hatással volt az emberekre?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Az események rendkívüli gyorsasága miatt az emberek nem értették, mi történik és nem volt idejük elbúcsúzni szeretteiktől. Ez tudatos része volt a náci eljárásnak.
Milyen érzelmek dominálnak leginkább a szemtanúkban a „szelekció” során?
Sok holokauszt túlélő a „szelekcióról” úgy számol be, mint a legnagyobb trauma pillanatáról. Szerinted miért mondják ezt?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A családok szétválasztása és hogy nem volt alkalmuk elbúcsúzni, rendkívül fájdalmas volt. Sok túlélő bűntudatot érzett amiatt, hogy ők életben maradtak, miközben családtagjaik elpusztultak.
Mi történt a zsidó családokkal a szelekciók során? Tudatában voltak-e annak, hogy saját döntéseiknek milyen következményei lehetnek? Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A családokat szétválasztották, de sok esetben az anyák úgy próbáltak segíteni gyermekeiknek, hogy magukhoz vették azok kisbabáit (unokáikat). Mások ragaszkodtak hozzá, hogy anyjukkal maradhassanak, eleinte nem lévén tudatában annak, hogy ez a tett halálra ítéli őket.
Mi volt a foglyok legtöbbjének sorsa a szelekció után?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Ezt a kérdést a képeken keresztül is megválaszolhatjuk. Ne felejtsük el, hogy a legtöbb embert az érkezésük után azonnal a halálba küldték, amíg a többit halálukig tartó rabszolgamunkára ítélték. Ezzel kapcsolatos, bővebb információ a 2. sz. segédanyagban található
· Hogyan próbáltak a foglyok segíteni, ha egyáltalán tudtak, az újonnan érkezetteknek? Milyen dilemmával kellett szembenézniük?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Sok esetben a foglyok megpróbálták megmondani az újonnan érkezőknek, hogy hol vannak, és mit tegyenek. A kérdés az volt, mondjanak-e nekik bármit is, hiszen néhány foglyot azért végeztek ki, mert elárulták az igazat, és, ahogyan Tadeusz Borowski írta: „A tábor törvénye szerint a halálba menő embereket az utolsó pillanatig be kell csapni.” Vajon miért?

*Rudolf Höss (1900–1947) Baden-Badenben, Németországban született. Az első világháborúban fiatal kora ellenére önkéntesnek állt be a német hadseregbe. 1922-ben csatlakozott a náci párthoz, majd 1934-ben belépett az SS-be. 1934 és 1938 között a dachaui koncentrációs táborban teljesített szolgálatot. 1940 májusában áthelyezték Auschwitzba, ahol fontos szerepet töltött be a tábor tervezésében és kiépítésében, majd kinevezték a tábor parancsnokának. 1941 májusában Himmler parancsot adott Höss-nek, hogy egy új tábort létesítsen Auschwitz közvetlen szomszédságában, ez lett Birkenau, vagy más néven Auschwitz II. 1941 nyarától 1943 novemberéig Höss irányította az Európa különböző részeiről ide érkező zsidók legyilkolását. Az ő döntése, hogy erre a célra a Zyklon-B nevű gáz kerüljön felhasználásra. 1943 augusztusában elhagyta a tábort, de később visszatért, hogy felügyelje a Magyarországról érkező zsidók megsemmisítését. Összesen több, mint 1,5 millió ember haláláért volt felelős. A háború után Höss megszökött, hamis személyazonosságot vett fel, de 1946 márciusában az angolok megtalálták és letartóztatták. A varsói Legfelsőbb Bíróság halálra ítélte, és 1947. április 16-án Auschwitzban felakasztották.

Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, interjú Cecilie Klein-Pollackkal 1990. május 7., RG-50.030*0107.
Livia Lieberman, Yad Vashem levéltár, M49E/80.
Batya Druckmacher, Yad Vashem levéltár, MIE/555.
Regina Widawska, Yad Vashem levéltár, M49E/4123.
Eliasz Skoszylas, Yad Vashem levéltár, M49E/227.
Olga Elbogen, Yad Vashem levéltár, 03/10335.
Rudolf Höss vallomásából, The Trial of German Major War Criminals, 11. rész, 1946. április 4–15.

Cecilie Klein-Pollack:

Szóval a sógorom megkérdezte őket: „Mi folyik itt?” Persze az természetesen nem válaszolt. Szóval a sógoromnak volt egy órája, így odamegy hozzá és a kezébe csúsztatja az órát, mire az meg elmondja neki – ez alatt a lánytestvérem lent volt, én pedig végig anyám mellett maradtam. Tehát ez azt mondta: „Ide figyelj, ha vannak gyerekeid, akkor azokat add oda másnak vagy idősebb embereknek vagy gyermekes anyáknak, mert a nőket, a gyerekeket és az idősebbeket mind megölik. Még azon az éjjelen, aznap megölik őket. Ezeknek az embereknek semmi esélyük sincs a túlélésre.” Egyszerűen nem tudtam elhinni. Anyámnak volt annyi lélekjelenléte, hogy amint ezt meghallotta, – ők nem tudták, hogy ő az édesanyám volt – lerohant velem, és...és én szaladtam utána, és odalép a nővéremhez, és van annyi lélekjelenléte, hogy azt mondja neki: „Idefigyelj drágám, most hallottam, hogy a nőknek és a gyerekeknek könnyű dolga lesz. Mindössze vigyáznak, vigyázni fognak a gyerekekre. De - ha nincsen gyerekem, kemény munkára fognak. Te tudod, hogy én sosem élném túl a kemény munkát. De te fiatal vagy, te túl fogod élni!” És mielőtt a nővéremnek lehetősége lett volna rá, érti, hogy magánál tartsa a gyermekét, anyám kivette a gyermeket a karjából. És amint kivette – most már az ő karjában volt a gyerek, azonnal átlökték a másik sorba, tudja, ahol a nők és a gyerekek voltak.13

Livia Lieberman

Azt mondták, hogy a csomagokat hagyjuk a vagonokban. Az idősebbeket az egyik oldalra állították, a fiatalabbakat pedig a másik oldalra, külön a férfiakat és a nőket. A gyerekeket elválasztották az anyjuktól, a feleségeket férjeiktől. Nem volt szabad elbúcsúznunk egymástól, így a szeretteinktől egyetlen szó nélkül váltunk el. Kegyetlenül ütöttek, vertek bennünket.14

Batya Druckmacher

Az egyik vadállat megkérdezte tőlem, kinek a gyereke áll mellettem. A nővérem, aki ott állt a közelemben, meg akart engem menteni és azt mondta, hogy ez az ő gyermeke. Mikor felkiáltottam, hogy a gyermek az enyém, megvertek, amiért hazudok. Így elvitték a gyermekemet, együtt a nővéremmel…15

Regina Widawska

Augusztus 28-án Auschwitzba vittek bennünket. Amikor kinyitották a vagonajtókat, azonnal megjelentek a „kanadások”. Így hívták azokat a zsidókat, akik a raktáraknál dolgoztak. Arra utasítottak minket, hogy mindent hagyjunk a vagonokban és minden értékünket adjuk át. Ekkor értettük meg, hogy meg fognak ölni bennünket. Én azonnal ledobtam a csomagomat, de édesanyám nem akarta odaadni a hátizsákját. Azt mondták, hogy sorakozzunk fel egy oszlopban. Én az anyám mellett álltam. Az egyik „kanadás” ekkor odajött hozzám és azt mondta: „Ne állj az anyád mellé, mert két órán belül már halott lesz”. Az édesanyám meghallotta, amit mondott. Mielőtt feleszméltem volna, hogy mi történik, egy SS katona az egyik irányba lökött, anyámat pedig a másik oldalra. Azonnal lezajlott a szelekció és soha többet nem láttam az anyámat.16

Eliasz Skoszylas

A dolgokat irányító gestapós olyan gyakorlattal végezte a feladatát, hogy rá sem tudtunk ébredni, mi történik, máris az idősebbek és a gyerekek kocsikon találták magukat, mely a krematórium irányába vitte őket. Fogalmam sincs, mi játszódott le azokon a járműveken. Csak azt éreztem, hogy többé nem tudom feldolgozni, ami körülöttem zajlik és valahogyan minden meghalt bennem.17

Olga Elbogen

Nos, engem és a húgomat a jobb oldalra küldtek, csak mi kettőnket, még el sem búcsúztunk anyától és a kicsiktől. Volt még néhány falat ételünk otthonról, azt odaadtam anyámnak, „Este találkozunk!” Ennyi volt, soha többé nem láttam őket. Olyan zűrzavar volt ott Auschwitzban, amilyet sosem láttunk azelőtt.18

Miután megnéztük a képeket és elolvastuk a hozzájuk kapcsolódó visszaemlékezéseket, a diákok kis csoportokban a következő kérdésekre keressenek választ.

Olvassátok el az alábbi naplóbejegyzést és válaszoljatok a feltett kérdésekre.

Rudolf Höss (Auschwitz parancsnoka)*

Egészen 1944-ig, eltérő időközönként, bizonyos akciókra került sor Európa különböző országaiban (…) Minden deportálási akció 4–6 hét alatt zajlott le. Ezalatt a 4–6 hét során, naponta két-három szerelvény érkezett, körülbelül kétezer emberrel mindegyikben. A vonatokat először is egy mellékvágányra terelték Birkenau körzetében, aztán a mozdonyok visszamentek. Az őröknek, akik a szerelvényeket kísérték, azonnal el kellett hagyniuk a területet és az újonnan beszállított emberek felügyeletét a táborhoz tartozó őrök vették át.
Ott két SS orvos tiszt megvizsgálta őket, hogy munkavégzésre alkalmasak-e. Azokat a foglyokat, akiket alkalmasnak találtak, azonnal Auschwitzba, vagy a birkenaui táborba hajtották. Azok pedig, akik munkára alkalmatlanok voltak, az ideiglenes berendezésekhez, majd innen az újonnan épített krematóriumokba kerültek.19

Mi az a „szelekció”? Mi volt a nácik a célja a szelekcióval?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
1. a. A túlélők visszaemlékezéseiben borzalmakról, fájdalomról és traumáról olvashatunk. Egy kérdésre azonban nem kapunk választ: emberileg hogyan volt mindez lehetséges? Hogyan voltak képesek ilyen fajta gyilkosságra? Ezért fontos megvizsgálnunk az elkövetők szemszögét. A visszaemlékezésben leginkább a hideg gépiesség és leírás dominál.
  b. Amikor elsődleges forrással dolgozunk, néhány pontot fontos kihangsúlyozni, mint például: ki a szemtanú; milyen körülmények között született a feljegyzés; milyen időintervallumról van szó, stb. Höss vallomása a tárgyalása során hangzott el. Egy ezzel párhuzamos beszámoló található naplófeljegyzéseiben is, melyet lengyelországi fogsága idején írt, miközben az ítéletére várt.
  c. Auschwitz egyszerre volt megsemmisítő- és koncentrációs tábor, ezért kiválogatták a kevés, munkára alkalmas embert, miközben a többséget a halálba küldték. Azok, akiket egyből a halálba küldtek, munkára alkalmatlannak ítélték. Ezek elsősorban az idősek, anyák és gyermekek voltak.
Milyen további információt tudhatunk meg a beszámolókból a fotókhoz képest?
Az olvasott visszaemlékezések alapján mit mondhatunk, milyen gyorsan zajlottak az események a „szelekció” során? A vallomásokból mit tudunk meg, ez a gyorsaság milyen hatással volt az emberekre?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Az események rendkívüli gyorsasága miatt az emberek nem értették, mi történik és nem volt idejük elbúcsúzni szeretteiktől. Ez tudatos része volt a náci eljárásnak.
Milyen érzelmek dominálnak leginkább a szemtanúkban a „szelekció” során?
Sok holokauszt túlélő a „szelekcióról” úgy számol be, mint a legnagyobb trauma pillanatáról. Szerinted miért mondják ezt?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A családok szétválasztása és hogy nem volt alkalmuk elbúcsúzni, rendkívül fájdalmas volt. Sok túlélő bűntudatot érzett amiatt, hogy ők életben maradtak, miközben családtagjaik elpusztultak.
Mi történt a zsidó családokkal a szelekciók során? Tudatában voltak-e annak, hogy saját döntéseiknek milyen következményei lehetnek? Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A családokat szétválasztották, de sok esetben az anyák úgy próbáltak segíteni gyermekeiknek, hogy magukhoz vették azok kisbabáit (unokáikat). Mások ragaszkodtak hozzá, hogy anyjukkal maradhassanak, eleinte nem lévén tudatában annak, hogy ez a tett halálra ítéli őket.
Mi volt a foglyok legtöbbjének sorsa a szelekció után?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Ezt a kérdést a képeken keresztül is megválaszolhatjuk. Ne felejtsük el, hogy a legtöbb embert az érkezésük után azonnal a halálba küldték, amíg a többit halálukig tartó rabszolgamunkára ítélték. Ezzel kapcsolatos, bővebb információ a 2. sz. segédanyagban található
· Hogyan próbáltak a foglyok segíteni, ha egyáltalán tudtak, az újonnan érkezetteknek? Milyen dilemmával kellett szembenézniük?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Sok esetben a foglyok megpróbálták megmondani az újonnan érkezőknek, hogy hol vannak, és mit tegyenek. A kérdés az volt, mondjanak-e nekik bármit is, hiszen néhány foglyot azért végeztek ki, mert elárulták az igazat, és, ahogyan Tadeusz Borowski írta: „A tábor törvénye szerint a halálba menő embereket az utolsó pillanatig be kell csapni.” Vajon miért?

13. 13
14. 14
15. 15
16. 16
17. 17
18. 18
19. 19

A fogollyá (Häftling) válás

Cecilie Klein-Pollack

Itt volt édesanyám és mind a többiek, abban a gázkamrában. Mi egy másik helyen voltunk, ott kellett levetkőznünk és öltöznünk, és mindenünket elvették tőlünk. Betessékeltek bennünket a zuhanyzóba, hogy nekünk ott kell... de amit csináltak, először a forró vizet nyitották ki, úgy, hogy majdnem megégtünk, utána pedig kinyitották a hidegvizet. Amikor kirohantunk mindannyian olyanok voltunk – először megnyírtak minket. [...] Teljesen, tudja, levágták a hajunkat és máshol is megborotváltak minket [...] És adtak – mindnyájunk kapott valami rongyot, hogy felvegyük. [...] Ha valaki 6-os méret volt, lehet, hogy 15-ös méretet kapott, vagy ha valaki 15-öst hordott, fordítva… Amikor felsorakoztunk, meg sem ismertük egymást.20

Helena Cytron (Ziporah Tahori)

Azonnal egy helyre vittek bennünket, egy épületbe, ahova ez volt kiírva: „Szauna”, más szóval fürdőház. Órákig álltunk ott sorban, még a saját ruháinkban, hosszú hajjal, mindennel. Megpróbáltunk közel állni egymáshoz, mert mindenfelől voltak ott Szlovákiából, nem csak mi, ezért együtt maradtunk az otthoni barátainkkal, jobban biztonságban éreztük magunkat, ha együtt voltunk. Miután már órákat álltunk ott, láttuk, hogy a ház mögött, a fal mögött, különös alakok jöttek-mentek, úgy gondoltuk, biztosan egy elmegyógyintézet van ott. Biztosan kinyitottak egy ajtót, és mindenféle bolondok szabadultak ki.
Amikor előbukkantunk a másik oldalról, rájöttünk, hogy ezek az őrült emberek mi vagyunk, és minden tekintetben hirtelen állatokká változtunk, hiszen többé fel sem tudtuk ismerni egymást, és abban a pillanatban az emberi mivoltunk szikráját is elveszítettük, csakúgy, mint barátainkat. Bár a legjobb barátnőm mellettem állt, mégsem ismertem fel. Azok után, a fürdő után, meg miután megtisztítottak minket – számokat ütöttek belénk.
Minden értékünket elvették. Kíváncsiak voltuk, vajon milyen ruhákat fogunk kapni. Végül egy zsidó asszony megjelent egy halom ronggyal azért, hogy azokra cserélnünk ruháinkat, amiket elkoboztak tőlünk. Én egy elhasznált fekete szoknyát kaptam és egy legalább annyira kopottas krepp blúzt. Alsóneműt senki nem kapott. A cipő sem illett a két lábunkra. Egy asszony fel sem tudta venni a cipőjét, amit kapott, mert túl szűk volt rá. Odajött egy német és azt kérdezte, miért nincs rajta cipő. Mikor megkapta a választ, úgy belé rúgott néhányszor, hogy az fel sem tudott állni.21

Primo Levi

Häftling (fogoly): Megtanultam, hogy én egy Häftling vagyok. A számom 174517; meg lettünk keresztelve, és halálunkig hordozni fogjuk egy tetoválást a bal karunkon.
Mi, olaszok elhatároztuk, hogy minden vasárnap este találkozunk a tábor sarkában, de ezzel azonnal felhagytunk, mivel túl lehangoló volt megszámolni magunkat és minden alkalommal kevesebbet találni, és látni egymás egyre megtörtebb és nyomorúságosabb állapotát. Valamint, olyan fárasztó volt megtenni azt a néhány lépést, ahhoz hogy találkozzunk, emlékezzünk és gondolkozzunk. Jobb volt inkább nem is gondolkodni.22

A képek alapos tanulmányozása és a visszaemlékezések elolvasása után a diákok a következő kérdésekre kereshetik a választ:

· Fizikálisan mi történt a foglyokkal néhány órával azután, hogy Auschwitz-Birkenauba érkeztek?

Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Nagyon fontos hangsúlyozni itt az események gyorsaságát, hogy milyen hamar fosztották meg az ide érkezőket személyiségüktől, egységesen rabokká téve, megfosztva őket minden emberi méltóságuktól.

Nézzük meg a 19. képet. Hogyan írhatnánk le azt a változást, amin Lili és társai keresztülmentek a vagonból való kiszállásuktól a fürdő elhagyásáig?
Mi volt ennek a változásnak a jelentősége a náci szemszögből nézve? Az „elembertelenítés” hogyan szolgálta az elkövetők céljait?
Hogyan számolnak be a túlélők a nácik és kollaboránsaik bánásmódjáról a táborban?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Mindegyik visszaemlékezés kiemeli az erőszakot és a bántalmazást. A nők hangsúlyt tesznek a női mivoltuk megsértésére.
Mi történt lelkileg, mentálisan a foglyokkal, nem sokkal a táborba érkezésük után?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Úgy emlékeznek vissza, hogy megszűntek emberi lénynek lenni. Levi beszámol arról is, hogy az olasz foglyok először megpróbáltak hetente találkozni. Ezek a találkozók azonban nem tartottak sokáig, mivel minden alkalommal egyre kevesebben jelentek meg, ami túlontúl lehangolta a foglyokat.

Mutassuk meg a diákoknak a 27–32. számú képeket és olvassuk el közösen a következő vallomást a táborparancsnoktól.

Rudolf Höss

„1942-re a Kanada II már nem tudott lépést tartani a holmik szétválogatásával. Annak ellenére, hogy folyamatosan újabb faházakkal és pajtákkal bővítették a területet, a foglyok éjjel-nappal dolgoztak, a foglalkoztatott foglyok száma folyamatosan nőtt és hiába raktak meg naponta több teherautót (gyakran húszat is) a kiválogatott tárgyakkal, a válogatásra váró csomagok hegyei egyre nőttek. Ezért 1942-ben megkezdődött a Kanada II raktár kiépítése a birkenaui II-es épületszektor nyugati oldalában. […]
Miután a minden fő akciót követő csomag szétválogatás folyamata befejeződött, az értéktárgyakat és a pénzt teherautókra pakolták, majd a berlini Gazdasági Igazgatás főhivatalába szállították, onnan pedig a Birodalmi Bankba, ahol egy különleges osztály kifejezetten a zsidók elleni akciók során eltulajdonított áruval foglalkozott.”23

Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A fejezet elején az Auschwitz-Birkenauba deportált emberek csomagjainak tartalmát abból a szempontból vizsgáltuk meg, vajon mi játszódhatott le tulajdonosaik gondolataiban. Höss beszámolójából a náci gondolkodást ismerhetjük meg. Mit tettek a nácik ezekkel a tulajdontárgyakkal? Szétválogatták, majd elküldték Németországba, hogy ott újból felhasználják. Az eljárás keretében a nácik minden lehető dolgot hasznosítottak, beleértve az emberi hajat, fogtöméseket, sőt még az áldozatok hamvait is.

Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, Interjú Cecilie Klein-Pollack-kal, 1990. május 7.,RG-50.030*0107 .
Helena Cytron, Yad Vashem levéltár, O3/6766, VT185.
Primo Levi, If This Is A Man? (New York: Orion Press, 1958), 22., 34. old.
Rudolf Höss, Commandant of Auschwitz – The Authentic Confession of a Mass Murderer, (London: Pan Books, 1961), 219–220. old.

Cecilie Klein-Pollack

Itt volt édesanyám és mind a többiek, abban a gázkamrában. Mi egy másik helyen voltunk, ott kellett levetkőznünk és öltöznünk, és mindenünket elvették tőlünk. Betessékeltek bennünket a zuhanyzóba, hogy nekünk ott kell... de amit csináltak, először a forró vizet nyitották ki, úgy, hogy majdnem megégtünk, utána pedig kinyitották a hidegvizet. Amikor kirohantunk mindannyian olyanok voltunk – először megnyírtak minket. [...] Teljesen, tudja, levágták a hajunkat és máshol is megborotváltak minket [...] És adtak – mindnyájunk kapott valami rongyot, hogy felvegyük. [...] Ha valaki 6-os méret volt, lehet, hogy 15-ös méretet kapott, vagy ha valaki 15-öst hordott, fordítva… Amikor felsorakoztunk, meg sem ismertük egymást.20

Helena Cytron (Ziporah Tahori)

Azonnal egy helyre vittek bennünket, egy épületbe, ahova ez volt kiírva: „Szauna”, más szóval fürdőház. Órákig álltunk ott sorban, még a saját ruháinkban, hosszú hajjal, mindennel. Megpróbáltunk közel állni egymáshoz, mert mindenfelől voltak ott Szlovákiából, nem csak mi, ezért együtt maradtunk az otthoni barátainkkal, jobban biztonságban éreztük magunkat, ha együtt voltunk. Miután már órákat álltunk ott, láttuk, hogy a ház mögött, a fal mögött, különös alakok jöttek-mentek, úgy gondoltuk, biztosan egy elmegyógyintézet van ott. Biztosan kinyitottak egy ajtót, és mindenféle bolondok szabadultak ki.
Amikor előbukkantunk a másik oldalról, rájöttünk, hogy ezek az őrült emberek mi vagyunk, és minden tekintetben hirtelen állatokká változtunk, hiszen többé fel sem tudtuk ismerni egymást, és abban a pillanatban az emberi mivoltunk szikráját is elveszítettük, csakúgy, mint barátainkat. Bár a legjobb barátnőm mellettem állt, mégsem ismertem fel. Azok után, a fürdő után, meg miután megtisztítottak minket – számokat ütöttek belénk.
Minden értékünket elvették. Kíváncsiak voltuk, vajon milyen ruhákat fogunk kapni. Végül egy zsidó asszony megjelent egy halom ronggyal azért, hogy azokra cserélnünk ruháinkat, amiket elkoboztak tőlünk. Én egy elhasznált fekete szoknyát kaptam és egy legalább annyira kopottas krepp blúzt. Alsóneműt senki nem kapott. A cipő sem illett a két lábunkra. Egy asszony fel sem tudta venni a cipőjét, amit kapott, mert túl szűk volt rá. Odajött egy német és azt kérdezte, miért nincs rajta cipő. Mikor megkapta a választ, úgy belé rúgott néhányszor, hogy az fel sem tudott állni.21

Primo Levi

Häftling (fogoly): Megtanultam, hogy én egy Häftling vagyok. A számom 174517; meg lettünk keresztelve, és halálunkig hordozni fogjuk egy tetoválást a bal karunkon.
Mi, olaszok elhatároztuk, hogy minden vasárnap este találkozunk a tábor sarkában, de ezzel azonnal felhagytunk, mivel túl lehangoló volt megszámolni magunkat és minden alkalommal kevesebbet találni, és látni egymás egyre megtörtebb és nyomorúságosabb állapotát. Valamint, olyan fárasztó volt megtenni azt a néhány lépést, ahhoz hogy találkozzunk, emlékezzünk és gondolkozzunk. Jobb volt inkább nem is gondolkodni.22

A képek alapos tanulmányozása és a visszaemlékezések elolvasása után a diákok a következő kérdésekre kereshetik a választ:

· Fizikálisan mi történt a foglyokkal néhány órával azután, hogy Auschwitz-Birkenauba érkeztek?

Nézzük meg a 19. képet. Hogyan írhatnánk le azt a változást, amin Lili és társai keresztülmentek a vagonból való kiszállásuktól a fürdő elhagyásáig?
Mi volt ennek a változásnak a jelentősége a náci szemszögből nézve? Az „elembertelenítés” hogyan szolgálta az elkövetők céljait?
Hogyan számolnak be a túlélők a nácik és kollaboránsaik bánásmódjáról a táborban?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Mindegyik visszaemlékezés kiemeli az erőszakot és a bántalmazást. A nők hangsúlyt tesznek a női mivoltuk megsértésére.
Mi történt lelkileg, mentálisan a foglyokkal, nem sokkal a táborba érkezésük után?
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Úgy emlékeznek vissza, hogy megszűntek emberi lénynek lenni. Levi beszámol arról is, hogy az olasz foglyok először megpróbáltak hetente találkozni. Ezek a találkozók azonban nem tartottak sokáig, mivel minden alkalommal egyre kevesebben jelentek meg, ami túlontúl lehangolta a foglyokat.

Mutassuk meg a diákoknak a 27–32. számú képeket és olvassuk el közösen a következő vallomást a táborparancsnoktól.

Rudolf Höss

„1942-re a Kanada II már nem tudott lépést tartani a holmik szétválogatásával. Annak ellenére, hogy folyamatosan újabb faházakkal és pajtákkal bővítették a területet, a foglyok éjjel-nappal dolgoztak, a foglalkoztatott foglyok száma folyamatosan nőtt és hiába raktak meg naponta több teherautót (gyakran húszat is) a kiválogatott tárgyakkal, a válogatásra váró csomagok hegyei egyre nőttek. Ezért 1942-ben megkezdődött a Kanada II raktár kiépítése a birkenaui II-es épületszektor nyugati oldalában. […]
Miután a minden fő akciót követő csomag szétválogatás folyamata befejeződött, az értéktárgyakat és a pénzt teherautókra pakolták, majd a berlini Gazdasági Igazgatás főhivatalába szállították, onnan pedig a Birodalmi Bankba, ahol egy különleges osztály kifejezetten a zsidók elleni akciók során eltulajdonított áruval foglalkozott.”23

Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
A fejezet elején az Auschwitz-Birkenauba deportált emberek csomagjainak tartalmát abból a szempontból vizsgáltuk meg, vajon mi játszódhatott le tulajdonosaik gondolataiban. Höss beszámolójából a náci gondolkodást ismerhetjük meg. Mit tettek a nácik ezekkel a tulajdontárgyakkal? Szétválogatták, majd elküldték Németországba, hogy ott újból felhasználják. Az eljárás keretében a nácik minden lehető dolgot hasznosítottak, beleértve az emberi hajat, fogtöméseket, sőt még az áldozatok hamvait is.

20. 20
21. 21
22. 22
23. 23

Az utolsó út: a gázkamrák felé

Feiser Silberman

Egy hosszú, vaspántokkal hermetikusan lezárt ablakot láttunk a hatalmas épület teljes hosszában. Az ablakok mellett végig meztelen emberek álltak, azokból a csoportokból, akiket a tehervagonokból hajtottak ki ütlegelésekkel és kutyákkal…
Ezek a szerencsétlen emberek láthatóan tisztában voltak vele, hogy milyen sors vár rájuk. Kétségbeesetten és szívszorítóan kiabálva hívták Istent és rokonaikat... Miután láttuk, hogy mi történt itt, többé nem kételkedtünk abban, hogy az auschwitzi tábor maga a pokol volt.24

Haya Pomeranz

1910-ben született Kresnikben. Majdanekből vitték Auschwitz-Birkenauba, majd onnan Bad-Achenbe és Bergen-Belsenbe.

A gyerekeket elvették édesanyjuktól, mindenki sikoltozott, de az ég nem nyílt meg és Isten nem segített. A felhők kis esőcsepp könnyeket hullattak, de a gyerekek sírásával senki nem törődött. Először a gázkamrákba, majd onnan a krematóriumba vezették őket. A lángok az égig csaptak, de semmi nem történt, mert Isten és az angyalok aludtak.25

Miután megvizsgáltuk a képeket és elolvastuk a visszaemlékezéseket, néhány dologra fel kell hívni a figyelmet.

Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Pedagógiai szempontból beszélgetésekre való témákat adunk meg. A tanárt illető kérdés az, hogy mennyit mondhat el a témáról a nélkül, hogy az a holokauszt „pornográfiájává”, tehát a naturalisztikus részletek, borzalmak céltalan boncolásává válna.
Mi a közös a képeken megjelenő személyekben? A náci ideológia alapján minden zsidónak meg kellett halnia. Auschwitzban azonban – mely egyszerre volt munka- és megsemmisítő tábor is – a zsidók egy részét előbb kényszermunkára fogták. Ezeken a képeken látható embereket mind munkára alkalmatlannak ítélték – idős embereket, anyákat kisgyermekeikkel, fiatal gyerekeket. Mi több, a nők voltak azok, akik a következő nemzedéknek életet adhattak volna, így a gyerekekkel együtt ők voltak a jövő szimbólumai.
A zsidók legtöbbjének a halálát nem dokumentálták. Nincsenek emlékhelyek vagy sírok, amelyeket fel lehetne keresni, mint amikor valamelyik elhunyt családtagot a zsidó hagyomány szerint eltemetnek. Ebből is megérthetjük annak a munkának a fontosságát, mely a hitközségek emlékbizottságaiban és a Yad Vashem intézetben folyik: megpróbálják az áldozatok és a túlélők neveit összegyűjteni és dokumentálni. Bővebb információ erről a munkáról és a jelenlegi adatbázisról a Yad Vashem intézet honlapján található: www.yadvashem.org.

Meir Wieseltier
Szavak26

Meir Wieseltier izraeli költő több évvel a holokauszt megtörténte után írta „Milim” (Szavak) című versében:

Két évvel a pusztulás előtt
A „pusztulást” nem „pusztulásnak” hívták
Két évvel a holokauszt előtt
Nem volt még neve.
Hogy hívták a „pusztulást”
Két évvel a pusztulás előtt?
Egy szó valami rosszra, aminek sosem szabad megtörténnie.
Hogy hívták a „holokausztot”
Két évvel a holokauszt előtt?
Hatalmas káoszt jelentett,
Valami irdatlan lárma közepette.

Meir Wieseltier izraeli költő és fordító. 1941-ben született Moszkvában, 1949-ben költözött Izraelbe. Jogot, filozófiát, történelmet tanult, 1995-ben megkapta a Bialik Díjat, majd 2000-ben Izrael Költészeti és Irodalmi Díját.

Miután tanultunk az Auschwitz Albumról és elolvastuk Wieseltier versét, szerinted ki lehet fejezni a holokausztot szavakkal? Mit jelent számodra a „holokauszt” szó az eddig tanultak alapján?

Feiser Silberman, Yad Vashem Archives, M49E / 2948.
Haya Pomeranz, Yad Vashem Archives, MIE / 1385, MIE / 1339.
Meir Wieseltier, "Words". English translation by Gabriel Levin. Tel Aviv Review, Ed. Gabriel Moked, 4 (Fall 1989 - Winter 1990), p.

Feiser Silberman

Egy hosszú, vaspántokkal hermetikusan lezárt ablakot láttunk a hatalmas épület teljes hosszában. Az ablakok mellett végig meztelen emberek álltak, azokból a csoportokból, akiket a tehervagonokból hajtottak ki ütlegelésekkel és kutyákkal…
Ezek a szerencsétlen emberek láthatóan tisztában voltak vele, hogy milyen sors vár rájuk. Kétségbeesetten és szívszorítóan kiabálva hívták Istent és rokonaikat... Miután láttuk, hogy mi történt itt, többé nem kételkedtünk abban, hogy az auschwitzi tábor maga a pokol volt.24

Haya Pomeranz

1910-ben született Kresnikben. Majdanekből vitték Auschwitz-Birkenauba, majd onnan Bad-Achenbe és Bergen-Belsenbe.

A gyerekeket elvették édesanyjuktól, mindenki sikoltozott, de az ég nem nyílt meg és Isten nem segített. A felhők kis esőcsepp könnyeket hullattak, de a gyerekek sírásával senki nem törődött. Először a gázkamrákba, majd onnan a krematóriumba vezették őket. A lángok az égig csaptak, de semmi nem történt, mert Isten és az angyalok aludtak.25

Miután megvizsgáltuk a képeket és elolvastuk a visszaemlékezéseket, néhány dologra fel kell hívni a figyelmet.

Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Pedagógiai szempontból beszélgetésekre való témákat adunk meg. A tanárt illető kérdés az, hogy mennyit mondhat el a témáról a nélkül, hogy az a holokauszt „pornográfiájává”, tehát a naturalisztikus részletek, borzalmak céltalan boncolásává válna.
Mi a közös a képeken megjelenő személyekben? A náci ideológia alapján minden zsidónak meg kellett halnia. Auschwitzban azonban – mely egyszerre volt munka- és megsemmisítő tábor is – a zsidók egy részét előbb kényszermunkára fogták. Ezeken a képeken látható embereket mind munkára alkalmatlannak ítélték – idős embereket, anyákat kisgyermekeikkel, fiatal gyerekeket. Mi több, a nők voltak azok, akik a következő nemzedéknek életet adhattak volna, így a gyerekekkel együtt ők voltak a jövő szimbólumai.
A zsidók legtöbbjének a halálát nem dokumentálták. Nincsenek emlékhelyek vagy sírok, amelyeket fel lehetne keresni, mint amikor valamelyik elhunyt családtagot a zsidó hagyomány szerint eltemetnek. Ebből is megérthetjük annak a munkának a fontosságát, mely a hitközségek emlékbizottságaiban és a Yad Vashem intézetben folyik: megpróbálják az áldozatok és a túlélők neveit összegyűjteni és dokumentálni. Bővebb információ erről a munkáról és a jelenlegi adatbázisról a Yad Vashem intézet honlapján található: www.yadvashem.org.

Meir Wieseltier
Szavak26

Meir Wieseltier izraeli költő több évvel a holokauszt megtörténte után írta „Milim” (Szavak) című versében:

Miután tanultunk az Auschwitz Albumról és elolvastuk Wieseltier versét, szerinted ki lehet fejezni a holokausztot szavakkal? Mit jelent számodra a „holokauszt” szó az eddig tanultak alapján?

24. 24
25. 25
26. 26

Jákob Lili (Jakab Lenke) és az Auschwitz Album

2. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba – Lili testvérei, Jiszráel (Szril) és Zélig

41. kép, Weiss Naftali Zvi rabbi, Bilke település főrabbija

Jákob Lilit 1945 áprilisában szabadította fel az amerikai hadsereg a Dora-Mitelbau nevű koncentrációs táborban Németország területén. Mikor Lili meghallotta, hogy a tábor felszabadult, ki akart menni, hogy üdvözölje a katonákat, de a kimerültségtől összeesett. Fogolytársai vitték őt be az egyik elhagyott, volt német barakkba. Mikor visszanyerte eszméletét, Lili fázott, így az ágya mellett lévő szekrényben keresni kezdett valamit, ami melegen tarthatná. Ekkor egy fotóalbumot talált, s mikor átnézte, szülőhelyéről, Bilkéről származó embereket és családtagjait ismerte fel a képeken. Lili megőrizte az albumot. (41–42. képek)

Saját falujába 1945 júliusában tért vissza, azt remélve, hogy megtalálja rokonait. De a tág családi körből – szülők, testvérek, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik – egyedül ő volt túlélő. Barátai és ismerősei hallottak az album létezéséről, és kérték, hadd nézzék át ők is, hogy láthassák szeretteiket, akiket elveszítettek. Néhányan elkérték azokat a képeket, melyeken családtagjaik voltak láthatóak és Lili nekik adta ezeket; ez a magyarázata annak, miért hiányzik ma néhány az eredeti képek közül.

1980. augusztus 26-án Jeruzsálemben Lili az albumot hivatalosan átadta a Yad Vashem intézetnek (A Holokauszt Mártírjainak és Hőseinek Emlékhatósága). Beszédében elmondta, nagy megkönnyebbülést érez, mert úgy gondolja, az album valóban a zsidó nép tulajdona. „Nagy kő esett le a szívemről, mert tudom, hogy az album látható lesz a Yad Vashem intézet új, állandó kiállításán.” A megható légkörű rendezvény végén Lilit hivatalosan a Yad Vashem éremmel tűntették ki. Két nappal később Lili meghívást kapott, hogy az akkori izraeli miniszterelnökkel, Menachem Beginnel találkozzon, aki maga is látni akarta az albumot. Úton hazafelé az Egyesült Államokba Lili Lengyelországba látogatott, a háború óta először, ahol felkereste az Auschwitz-Birkenau-i emlékmúzeumot.

A képek, amelyeket Jákob Lili először látott meg, amikor 1945 májusában megtalálta az albumot (#2, #41)

Összefoglaló kérdések

Vitassuk meg az album jelentőségét mind történelmi, mind személyes vonatkozásaiban.
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Ajánljuk az 1. számú segédanyag használatát a következő pontok hangsúlyozásához:
Történelmi jelentőség
a. Egy beérkezett zsidó transzport sorsának egyedülálló dokumentációja, majdnem egészen az utolsó pillanatokig.
b. Bizonyítékként használták fel később háborús bűnösök pereiben, pl. az 1963-1965 közötti Frankfurt am Main-i perben.
Személyes jelentőség:
a. A túlélők számára az album személyes emléket állít elveszített családtagjaiknak, barátaiknak.
b. Érdemes elgondolkozni az album azon jelentőségén, amely Lilit arra sarkalta, hogy azt mint náci bűnösök elleni terhelő bizonyítékként használja . Azt is meg lehet említeni, hogy Lili milyen fontosságot tulajdonított neki, amikor az albumot 1980-ban a Yad Vashem intézetnek adományozta.
Van-e jelentősége annak, hogy az album ma ki van állítva a Yad Vashem intézet múzeumában? Mit gondoltok, Lili miért döntött úgy, hogy átadja az albumot?
Meg lehet kérdezni a diákokat: ők hogyan határoznák meg az album mibenlétét?
Ez a kérdés segít abban is, hogy a diákok megértsék, miben más Lili albuma saját családi albumaiknál. A bevezető beszélgetésben a diákokat arra kértük, egy pillanatra gondolják át családi albumaik szerepét, milyen eseményeket örökítettek meg bennük, melyek a legjellemzőbb arckifejezések, az Auschwitz Album azonban mindennek a szöges ellentéte. A németek Lili „családi albumának” képeit olyan céllal készítették el, amit pontosan sosem fogunk megismerni, az viszont egyértelmű, hogy a képek a tömeggyilkosság folyamatát mutatják be egy bizonyos szempontból. Éppen ebből adódik, hogy bár konkrét gyilkosság nem jelenik meg egyik felvételen sem, a képen látható embereket mégis mind halálra ítélték. Ez az album Lili „családi albuma”, képek, melyeken az emberek személyes, privát szférához való jogai sérültek, ahogyan egyénekből a németek áldozataivá lettek. Az album személyes, intim képei múzeológiai anyaggá váltak egy történeti kiállításon.

A képek, amelyeket Jákob Lili először látott meg, amikor 1945 májusában megtalálta az albumot (#2, #41)

Összefoglaló kérdések

Vitassuk meg az album jelentőségét mind történelmi, mind személyes vonatkozásaiban.
Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
Ajánljuk az 1. számú segédanyag használatát a következő pontok hangsúlyozásához:
Történelmi jelentőség
a. Egy beérkezett zsidó transzport sorsának egyedülálló dokumentációja, majdnem egészen az utolsó pillanatokig.
b. Bizonyítékként használták fel később háborús bűnösök pereiben, pl. az 1963-1965 közötti Frankfurt am Main-i perben.
Személyes jelentőség:
a. A túlélők számára az album személyes emléket állít elveszített családtagjaiknak, barátaiknak.
b. Érdemes elgondolkozni az album azon jelentőségén, amely Lilit arra sarkalta, hogy azt mint náci bűnösök elleni terhelő bizonyítékként használja . Azt is meg lehet említeni, hogy Lili milyen fontosságot tulajdonított neki, amikor az albumot 1980-ban a Yad Vashem intézetnek adományozta.
Van-e jelentősége annak, hogy az album ma ki van állítva a Yad Vashem intézet múzeumában? Mit gondoltok, Lili miért döntött úgy, hogy átadja az albumot?
Meg lehet kérdezni a diákokat: ők hogyan határoznák meg az album mibenlétét?
Ez a kérdés segít abban is, hogy a diákok megértsék, miben más Lili albuma saját családi albumaiknál. A bevezető beszélgetésben a diákokat arra kértük, egy pillanatra gondolják át családi albumaik szerepét, milyen eseményeket örökítettek meg bennük, melyek a legjellemzőbb arckifejezések, az Auschwitz Album azonban mindennek a szöges ellentéte. A németek Lili „családi albumának” képeit olyan céllal készítették el, amit pontosan sosem fogunk megismerni, az viszont egyértelmű, hogy a képek a tömeggyilkosság folyamatát mutatják be egy bizonyos szempontból. Éppen ebből adódik, hogy bár konkrét gyilkosság nem jelenik meg egyik felvételen sem, a képen látható embereket mégis mind halálra ítélték. Ez az album Lili „családi albuma”, képek, melyeken az emberek személyes, privát szférához való jogai sérültek, ahogyan egyénekből a németek áldozataivá lettek. Az album személyes, intim képei múzeológiai anyaggá váltak egy történeti kiállításon.

Previous Next

Második rész: Auschwitz-Birkenau fényképeket

A náci németek céljai és Auschwitz-Birkenau apparátusa a fényképeken keresztül

Bevezetés

Indítókérdések az osztálymunkához

A történet

Indítókérdések az osztálymunkához

A történet

Az Auschwitz-Birkenaubau-ba vezető úton

Utolsó levelek:

Személyes visszaemlékezések

Utolsó levelek:

Személyes visszaemlékezések

Megérkezés Auschwitz-Birkenauba

A szelekció folyamata

Rudolf Höss (Auschwitz parancsnoka)*

Rudolf Höss (Auschwitz parancsnoka)*

A fogollyá (Häftling) válás

Rudolf Höss

Rudolf Höss

Az utolsó út: a gázkamrák felé

Jákob Lili (Jakab Lenke) és az Auschwitz Album

A képek, amelyeket Jákob Lili először látott meg, amikor 1945 májusában megtalálta az albumot (#2, #41)

Összefoglaló kérdések

A képek, amelyeket Jákob Lili először látott meg, amikor 1945 májusában megtalálta az albumot (#2, #41)

Összefoglaló kérdések

New Yad Vashem website redirection