Urbancsok Zsolt Makón él, ahol levéltárosként dolgozik, emellett a helyi zsidóság történetét kutatja, és a holokauszt oktatásával foglalkozik. Urbancsok saját bevallása szerint, "Húsz év tanítási tapasztalata és a 2007-ben elvégzett Yad Vashem kurzus meggyőzött arról, hogy a holokausztról a hagyományos módon tanítani nem lehet“. Az általa létrehozott projekt 13-18 éves korosztálynak készült, és amely ezt az időszakot a Holokauszt Tanulmányok Nemzetközi Iskolája pedagógiai felfogása szellemében dolgozza fel.
Könyvében, Urbancsok négy makói, zsidó gyermek történetét meséli el. Hangsúlyt fektet a háború előtti „boldog békeévekben“ élt gyermekkorukra, nyomon követi sorsukat a zsidótörvények megszorításain keresztül a gettó, majd a lágerek poklába, végül tanúi lehetünk az újrakezdésnek. A szövegeket sok fénykép illusztrálja. Mindegyik fejezet a történelmi háttér áttekintésével kezdődik. A Yad Vashem holokauszt oktatásának pedagógiai felfogását követve a könyv az emberi történetre épül. A könyvet tanulmányozó diákok a magyarországi holokauszt történetét rövid, érdekes, életkor szerint megfelelő szövegeken, kérdéseken, és az azokat kísérő képeken keresztül ismerik meg.
Bevezetés tanároknak
... A könyv célja, hogy a tanulók személyes beszámolók alapján megismerjék a holokauszt folyamatát, annak működési mechanizmusát, és a jellemző viselkedési formákat (áldozat, elkövető, szemlélő). Tudják, hogy mi történik akkor, ha egy társadalom megtagadja azokat a morális értékeket, amelyek civilizálttá tesznek egy társadalmat és emberré egy embert: a toleranciát, a szolidaritást és – ahogy Loránd Ferenc írja – az emberi mivolt általános, minden embernek kijáró, semmilyen címen el nem vitatható tiszteletét...
A holokausztnak, amelyet egyre inkább a 20. század kulcseseményeként emlegetünk, az egyéni és a kollektív emlékezet részévé kell válnia. Hatmillió ember halála és több millió szenvedése nem süllyedhet feledésbe. Feladatunk ezért kettős: egyrészt meg kell őrizni a megtörtént dolgok emlékezetét, az elpusztítottak emlékét, másrészt – Adornot idézve – „a neveléssel kapcsolatban az az elsődleges követelmény, hogy Auschwitz ne történhessen meg még egyszer."
A holokauszt történetének oktatása ma az általános és középiskolák tanter- vének része. Bár a tankönyvekben külön lecke foglalkozik ezzel a témával, a tanároknak csupán egy-egy óra áll rendelkezésére, hogy bemutassák azt, mi is a holokauszt. Tények közlésére, számokra és adatokra, valamint néhány – a tizenévesek számára általában elborzasztó – képre támaszkodva folyik a tanítás/tanulás. A tankönyvekben az úgynevezett „német narratíva” található, amelynek csúcspontja a megsemmisítés. A zsidók mintegy mellékszereplők, a nácik tervének arctalan, személytelen elszenvedői.
A holokauszt történetét, emberi-etikai vonatkozásait a hagyományos tanulásszervezési formákkal és módszerekkel nem lehet eredményesen közvetíteni. Ebben a könyvben – ami a „zsidó narratívára” épül – négy makói (vagy makói kötődésű) zsidó fiatal mondja el a történetét. Fiatalok beszélik el sorsukat fiataloknak, így a diákok könnyebben fogadják be történetüket, könnyebben azonosulnak velük. A könyv olvasása közben a diákok ráébrednek arra, hogy a zsidó fiatalok sem mások, mint ők: nekik is hasonló vágyaik, álmaik és félelmeik vannak...
...A tanulók korabeli forrásokat tanulmányozva megismerik az antiszemitizmus működési mechanizmusát és a propaganda szerepét a holokausztban. A kötet bemutatja, hogy a holokauszt egymást erősítő kis lépéseksorozata volt: a „boldog békeévektől” a lágerek pokláig tartó folyamat, melynek célja a dehumanizáció, majd a teljes megsemmisítés volt. A zsidótörvényeket, a munkaszolgálatot, a sárga csillagot és a gettót a magyar állam alkotta és vezette be. Az így kifosztott, nemkívánatosnak nyilvánított magyar állampolgárokat szintén magyar állampolgárok (csendőrök, rendőrök, pénzügyi tisztviselők, hivatalnokok, vasúti dolgozók stb.) aktív közreműködésével deportálták. A náci „Endlösung” ebben a folyamatban az utolsó állomás volt. Ahogy György Péter találóan megfogalmazta: „Tény, hogy ezeket az embereket ugyanazzal a mozdulattal lökték ki a magyarságból, mint amellyel odahajították őket a gázkamrák elé”. A holokauszt tehát a magyar történelem szerves része...
Részlet “A holokauszt gyermekei” c. könyből
Visszaemlékezések:
Prof. Lantos L. Péter
Makón született 1939-ben.
A szegedi orvosi egyetem elvégzése után ösztöndíjasként Londonban tanult, jelenleg is ott él. Nemzetközi hírű agykutató, a „The Royal Society of Medicine” valamint a „The Academy of Medical Siences” tagja, a Nemzetközi Alzheimer Társaság elnöke.
Jitzak Perlmutter
Makón született 1935-ben.
Az Eötvös utca 35-ben lakott.
A háború után húgával és édesanyjával Izraelben keresett új hazát. Tanárként dolgozott.
Feleségével, Ofrával ma Jeruzsálem mellett, Efratban él.
Leah Schnapp
Kiskunfélegyházán született Kun Lea néven. A háború után kivándorolt Izraelbe, ahol családjával sokáig Haifán élt. Író, újságíró, az Új Kelet munkatársa. Gyermekei, unokái és dédunokái körében ma Jeruzsálemben él.
Dr. Bárdos Pál
Makón született 1936-ban. A háború után családjával előbb Szegedre, majd Budapestre költözött.
Író, dramaturg.
A rákövetkező hetekben már semmilyen-éves zsidó nem mehetett moziba. Kétéves tanoncságomat sem fejezhettem be: gettóba tereltek bennünket. Taglóként zuhantak egyre másra a rendelkezések. Most az ékszerek beszolgáltatása. Odaadtam vékony kis aranyláncomat…
Lea
Pészachkor már nem volt iskola. Emlékszem, nagy volt a zsúfoltság a gettóban, a porba rajzolgattam, és iskolába akartam menni.
Jitzak
A gettóban pokoli lárma és zűrzavar uralkodott. Kis területen közel kétezer embernek kellett néhány napon belül ideiglenes otthont teremtenie.
Péter
Roppant különös, de a gettóban hazamentem. Éppen a zsidóiskolába szállásoltak be bennünket, s miután ott egyetlen tanító egy osztályteremben tanított, a saját tantermemben találtam magam, együtt a nagyszüleimmel, akiknek örültem és egy rokon családdal, akiknek két velem egykorú kislánya volt. Így játszótársban nem volt hiány. Enni is volt mit, mert a házigazdánk nem félt a csendőröktől, és tejfölt, tejet, túrót adott át a fakerítésen.
Pali
Háromfős kis családunk a gettóban egy szobát kapott. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert más, nagyobb családok sokkal rosszabbul jártak: heten, nyolcan szorongtak egy egyszerű szobában.A konyhán és a fürdőszobán másokkal kellett osztoznunk. A konyhával nem sokat törődtem, de azt a helyiséget, amit fürdőnek használtunk, gyűlöltem. Rideg és félelmetes volt, nem tudtam megszokni. Utáltam a szagát és a csupasz villanykörtét, amely vészjóslóan lógott a plafonról.
Péter
Még a gettóban voltunk, amikor visszahozták Vorhand rabbi holttestét egy péntek délután. A zsinagóga mellett álltunk, és mint a gyerekek, kíváncsiak voltunk, hogy halt meg, de senki sem beszélt róla.
Deutsch Joszi apja végezte a halott körüli szertartást; ő mondta, hogy az idős rabbit úgy megverték, nem volt egy csontja, ami nem volt eltörve. A makói rendőrök tették mindezt.
Jitzak
Feladatok:
- Hogyan változott a gyerekek és családjuk helyzete a német megszállás után?
- Milyen állapotok uralkodtak a makói gettóban? Keress példákat a visszaemlékezésekben!
- Kik és hogyan segítették őket?
- Milyen hatással volt Péterre és családjára a gettó? Miért? Mit gondolsz erről?
- Pali miért érezte magát „otthon” a gettóban? Péter miért nem?
- Mit hiányolt Jitzak?
- Példákkal illusztráld (visszaemlékezések, fotók, dokumentumok alapján), hogyan viselkedett a rendőrség, a csendőrség és a polgármester a gettó idején!
