Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies


 

 

 

 

3.sz. segédanyag

A fénykép, mint történelmi dokumentum[1]
Nina Springer-Aharoni

A fényképezőgépnek hatalma van. Mintegy lefagyasztja a vizuális valóság töredékét, hogy a pillanatot örökre megőrizze. Így a történészek fontos, hathatós eszköznek tekintik.
A második világháborúról és a holokauszt időszakáról sok lefényképezett pillanat és helyszín maradt ránk. Vannak olyanok, mint a varsói gettóból való fiúnak a képe, amelyek olyannyira ismertek, hogy úgy tűnik, mindig velünk vannak, úgy gondolunk rájuk, mint az európai történelem e sötét időszakának védjegyeire.
A német nemzetiszocialista rendszer felismerte a fényképezőgép hatalmát, és élt mind pozitív, mind negatív lehetőségeivel. A náci vezetők, hatalmuk során, mindvégig kihasználták ennek az eszköznek az előnyeit. Attól a perctől fogva, ahogy a zsidó-ellenes akciók elkezdődtek, százával, ezrével osztogatták az antiszemita fényképeket, hogy befolyásolják a német közvéleményt, és beléjük ültessék az antiszemita ideológiát. Mind a nürnbergi törvények kihirdetésekor, mind a zsidó tulajdon árjásításakor vagy a gettók felállításánál és a koncentrációs táborokba való szállításnál, valamint a „végső megoldás” végrehajtásakor a fényképezőgép egym-formán hűséges segítőtársa volt a náciknak.
A fényképezőgépet a felszabadítók is használták. A szövetséges katonák sok dokumentális felvételt készítettek arról, amit a táborok felszabadításakor láttak. A háború után a fényképeket széles körben „szemtanúként” használták a háborús bűnösök pereiben. Ezek nácikat vádló dokumentumokként szolgáltak, amikor a rezsim sok vezetőjét bíróság elé állították, először Nürnbergben, később az Eichmann-perben, és az évek során más pereken is.
A fényképek azt az érzést keltik, hogy az ember közvetlenül fér hozzá a valósághoz. Még ha ez a valóság már el is múlt, a kép keresztmetszetét adja a múlt időnek, és lenyomatban dokumentálja azt. Az idő amely „rávésődik” a lenyomatra, kitörölhetetlenül nyomot hagy az ember memóriájában és megmarad örökségként a jövő számára. Ha valaki az időnek ezt a látható szeletét figyeli, visszatérhet a múltba, és koncentrálhat a részletekre, gondolatokat és emlékeket idézhet fel. A fényképnek sajátos ereje van és megkülönböztetett helyét még a mozgókép korában is megtartja.
Mindazonáltal a fénykép – belső erejének ellenére – nagyon sérülékeny. Ha pusztán technikai tevékenység eredményének tekintjük is, egy fotó nem szükségszerűen objektív. Mint minden történelmi dokumentumnak, a fényképnek is van személyes nézőpontja. A készítője választja ki a pillanatot és a szöget, ezen kívül technikai lehetőségei is vannak ahhoz, hogy manipulálja a képet, többek között a fény és árnyék beállításával, vagy a kontúrok élesítésével és elmosásával vagy a kicsinyítéssel és nagyítással. Sőt, mikor a fényképész munkája már véget ér, a kép hatását tekintve más tényezők is szerepet kapnak és változásokat okoznak. A fotográfus témaválasztása, a kontextus, amelybe a képet kinyomtattják, a képaláírás, mind különböző interpretációkhoz vezethetnek és módosíthatják a történelmi igazságot. Ezért a történésznek éppen olyan kritikusan kell vizsgálnia a fényképek részleteit, mint ahogyan más történelmi dokumentumokat is tanulmányoz. Legfontosabb a képen levő emberek és a fényképész azonosítása, a kép készítési dátumának, a neveknek és más hasonló részleteknek a megállapítása.

A fényképezőgép használata a náci Németországban
A nácik hatalomra kerülését megelőző években a fotóriporteri szakma hatalmasat fejlődött. A fényképészet különleges elismertségre tett szert, mind a kereskedelmi célra gyártott fényképezőgépek előállítása, mind a közvélemény tájékoztatásában történő egyre szélesebb körű részvétele kapcsán. A hordozható kompakt Leica fényképezőgép elfoglalta a stúdiót igénylő álló apparátus helyét, ezáltal új fotózási lehetőségek nyíltak, lehetővé vált spontán felvételek készítése a legkülönbözőbb szögekből.
A náci vezetők, akik többféle előnyt kovácsoltak ezekből a lehetőségekből – felhasználva a fényképezést a Birodalom és a birodalmi vezetők dicsőítésére, az emberek meggyőzésére, a közvélemény befolyásolására és nem utolsósorban fajelméletük elterjesztésére – tudatában voltak, hogy a fényképezőgépek ellenük is felhasználhatóak. Ezért törvények tiltották a fényképezést a gettók területén, a táborokban és más érzékeny területeken. A hivatásos náci fényképészek a kormány felügyelete alatt dolgoztak. A frontokon, a propaganda-egységekben működő fényképészek, más sajtófotósok és független fotóriporterek, akik idegen sajtóügynökségeknek dolgoztak német területeken, szigorú cenzúra mellett végezték munkájukat. Voltak azonban, akik szabadon fotózhattak és őket nehezebb volt ellenőrizni. Ők német polgárok voltak, akiknek saját fényképezőgépük volt vagy német katonák, akik magukkal vitték saját gépüket és személyes albumokban dokumentálták az időszakot. Képek százai – közöttük néhány színes felvétel is – mutatják be a zsidók életét a nagy gettókban (mint például a varsói), épp úgy, mint a kisebbekben. A német katonák és rendőrök sorozatban készítették a képeket, megörökítve a „zsidó embertípusokat” a nyomor háttere előtt, az éhség és a zsúfoltság gettóbeli feltételei között és dokumentálva a zsidókkal való elképzelhetetlenül durva bánásmódot a különböző akciók és a deportálások közepette. Néhány alkalommal a német katonák még az Einsatzgruppenek által elkövetett gyilkosságokról is készítettek felvételeket. Mivel ezek bizonyítékként szolgálhattak, a hadsereg parancsnokok megtiltották a fényképezést és elrendelték az Einsatzgruppenek tevékenységéről szóló képek elkobzását.
Németországban élő zsidó fotográfusok is dokumentálták ezt az időszakot saját fényképezőgépeikkel. A legkiemelkedőbbeket – akik a német sajtónak dolgoztak a Weimari Köztársaság idején – elbocsátották, amikor a nürnbergi törvények életbe léptek. Néhányuk – egészen a deportálásokig – aktívan a zsidó sajtónak dolgozott, azzal a céllal, hogy fontos dokumentációt hagyjanak hátra a zsidóság németországi életéről. Mendel Grossman például a lodzi gettó, Cví Hirs Kadusin (George Kadish) pedig a kovnói gettó életét dokumentálta fényképezőgépével. Fényképgyűjteményeiket történelmi dokumentációként archívumokban őrzik tanúságot téve a jövő generációi előtt.


[1] Israel Gutmn and Bell Gutterman, eds., The Auschwitz Album - The Story of a Transport, (Yad Vashem and Auschwitz-Birkenau State Museum, December 2002).