Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies


 

 

 

 

Tanári segédanyag: A „végső megoldás”

A „végső megoldás”

Bevezetés
Bár a nácik 1933-ban kerültek hatalomra, 1941 második feléig a náci politika nem törekedett a zsidók megsemmisítésére. Az erre vonatkozó politikai irányzvonal alakulása egybeesik azzal, hogy Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót. A történészek még ma is vitatkoznak annak az utasításnak a jelentéséről, amit Herman Göring intézett Reinhard Heydrich-hez 1941. július 31-én. A kutatások azt bizonyítják, hogy a férfiak tömeges kiirtása 1941 júniusában kezdődött, nőkre és gyerekekre csak augusztusban terjesztették ki. Nem maradt fenn írásos parancs Hitlertől, amely a gyilkolás kiterjesztéséről szólt, de feltehető, hogy vagy 1941 őszén vagy 1942 elején adta ki ezt a parancsot. A Szovjetunió után Lengyelországban, majd egész Európában kiterjedt a zsidók legyilkolása.

Az Einsatzgruppen
1941. június 22-től négy mozgó, megsemmisítő egység (Einsatzgruppen) kezdte meg a zsidók módszeres legyilkolását Kelet-Lengyelországban és a Szovjetunióban. Az Einsatzgruppenek az SS tagjaiból és a német rendőrségből álltak, és a német hadsereggel is együttműködtek. A feladatuk az volt, hogy felkutassák a Birodalom ellenségeit, beleértve a kommunistákat és az összes zsidót, majd kivégezzék őket.
Kezdetben a gyilkolási eljárás módja az volt, hogy az áldozatokat szakadékok, bányák,árkok vagy az erre a célra ásott gödrök széleire terelték . A zsidókat rákényszerítették, hogy átadják értéktárgyaikat, le kellett vetkőzniük, ezután agyonlőtték őket és a testüket az árkokba dobták, legtöbbször azokba, amiket velük ásattak.
A Szovjetunió megszállt, déli régióiban zsidók tízezreit gyilkolta meg a román hadsereg. 1941 őszén a zsidók szisztematikus gyilkolása Jugoszláviában is elkezdődött. A mozgó, megsemmisítő egységek mellett néhány esetben helyi antiszemiták is részt vettek a gyilkosságokban. 1943 tavaszára az Einsatzgruppenek és a velük együttműködők 1,4 millió zsidót és rajtuk kívül még százezreket öltek meg, beleértve szovjet hadifoglyokat és romákat is.

A megsemmisítő táborok
A német álláspont szerint az Einsatzgruppenek munkája több problémát is felvetett. A gyilkolási módszer alkalmazásához sok emberre volt szükség, továbbá a módszer lélektani ellenállást okozott néhány gyilkosban. Emellett a helyi lakosság jelenléte veszélyeztette a műveletek titkosságát. A katonai vezetés soknak találta a felhasznált lőszer mennyiségét, amelyre nagy szükség volt a háború menete során.Ezért egy új módszert dolgoztak ki, amely minimalizálta a gyilkosok és az áldozatok közötti távolságot. Így alakultak ki azok a különböző megsemmisítő helyek, ahova az áldozatokat deportálták, a helyett, hogy a gyilkosok helyben pusztítsák el őket.
Az első megsemmisítő tábor, Chelmno, 1941 decemberében kezdett működni. Zsidók százezreit ölték meg itt a Németország által bekebelezett nyugat-lengyelországi (az úgy nevezet Wartegau) területekről.
Az 1942-ben Berlinben megtartott Wannsee-konferencia mérföldkő volt a „végső megoldás” kibontakozásában. Náci hivatalnokok tárgyalták pán-európai összefüggésben a végrehajtás menetét és összehangolták az egyes hivatalok működését azért, hogy beindítsák a gépezetet.
A deportálási akciók menete több szakaszból állt: első a letartóztatás, az „Aktions” (azaz embervadászatok) keretében. Ezután az áldozatokat tranzit pontokon gyűjtötték össze, ahonnan zsidók ezreit szállították a különböző megsemmisítő táborokba. Néhány esetben átmeneti helyre vitték őket, mint pl. gettók vagy átmeneti táborok. Kelet-Európában zsidók százait, sőt ezreit válogatás nélkül szedték össze az „Aktion”-ok során a gettókból – hogy feltöltsék a nácik által felállított deportációs kvótát – majd tehervagonokban deportálták őket. A vonatút néha több napig eltartott, kíméletlen körülmények között, víz, étel vagy higiéniai lehetőségek nélkül, így számos zsidó már az utazás során elpusztult.
Három haláltábor létesült a Főkormányzóság területén (a feldarabolt Lengyelország központi részén): Belzec, Sobibor és Treblinka. Ezek voltak azok a haláltáborok, ahol a lengyel zsidóság nagy többségét 1942-ben és 1943 első hónapjaiban meggyilkolták, más európai nemzetekből származó zsidókkal egyben. Ebben a három táborban több mint 1,5 millió, főleg lengyelországi zsidót gyilkoltak meg.
1943 végén, az ezekről a területekről származó zsidókat, akik túlélték a korábbi deportálásokat, a halálba küldték, elsősorban a majdaneki táborban.
1942 elejétől egész Európából deportáltak zsidókat, főleg az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő- és koncentrációs táborba. Ez a komplexum vált az európai zsidók elsődleges megsemmisítő helyévé, miután más haláltáborokat bezártak. Az Auschwitzban végzett gyilkolás 1944 tavaszán és nyarán érte el a tetőfokát, amikor a Szlovákiából, a lódzi gettóból és főleg Magyarországról származó zsidók százezreit gyilkolták meg. A nácik legalább 1,1 millió zsidót gyilkoltak meg ebben a táborban egész Európából.
A „végső megoldás” utolsó áldozata az a negyed-millió zsidó fogoly volt, akik a halálmenetek során pusztultak el, amikor a foglyokat tömegesen evakuálták Lengyelországból és a balti államokból Németországba, a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt.