Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies


 

 

 

 

Második rész:

A náci németek céljai és Auschwitz-Birkenau apparátusa a fényképeken keresztül


Ebben a részben olyan fotókat választottunk, amelyek az Auschwitz-Birkenauban lejátszódott folyamat négy szakaszát mutatják be:

  1. Megérkezés
  2. Szelekció
  3. Fogollyá válás (az ideérkező zsidók kisebb része számára)
  4. Út a gázkamrákba (az ide érkezett zsidók többsége számára)

A visszaemlékezések és más elsődleges forrásanyagok azok elbeszéléseit támasztják alá, akik személyesen átélték a holokausztot, ezzel is növelve a fotók jelentőségét. Az album képeit nézegetve fokozatosan végigkövethetjük az emberek útját a vagonokba való kiszállástól a kényszermunkára kiválasztott rabbá válásukig, vagy hamaros halálukig.

Indítókérdések az osztálymunkához
  • Mi volt Auschwitz? Mit szimbolizál? Mi történt ott?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    Fontos kihangsúlyozni, hogy Auschwitz koncentrációs- és egyben haláltábor is volt. Auschwitz az Európából oda deportált zsidók és az ott meggyilkoltak nagy száma , illetve a megsemmisítés ipari jellege miatt vált a holokauszt elsődleges szimbólumává. További részletes információért olvassuk el a segédanyagot a tábor történetéről.
  • Járt már valaki ezen a helyen? Ebben az esetben mit tudsz elmondani nekünk róla?
  • Milyen fotókat láttál Auschwitzról korábban? Írd le azokat! Milyen érzéseket keltettek benned ezek a képek?
  • Szerinted különböző nemzetiségű emberek másképp értelmezik ezeket a képeket? Indokold meg válaszod!
  • Miért fontos különbséget tenni az akkori és a mostani Auschwitz között?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    Ma Auschwitz múzeum és emlékhely, ezért ha ma valaki belép ide, nem a hatvan évvel ezelőtti helyet fogja látni. Néhány épületet megőriztek, másokat nem, most van fű, stb.

A történet

Jákob Lili és családja 1944. május 26-án érkezett meg Auschwitz-Birkenauba. Velük együtt a vonaton volt még néhány ezer zsidó Lili városából és más városokból. Nézzük meg a képeket, amelyek dokumentálták az érkezésüket. (Kép 1–4: megérkezés Auschwitz – Birkenauba.)
Ő Siddy Miller. Éppen most szállt le a vonatról. Mit gondolsz, vajon mit tud a helyről, ahová éppen megérkezett? Mit tudhat Channah Goldberger? Mennyit ért mindebből Chaya Halpert?
Ma, amikor azt halljuk, hogy Auschwitz, azonnal képzettársításaink vannak vele kapcsolatban, de vajon az emberekkel kapcsolatban is van? Mit tudhatunk meg ezekből a képekből, vajon a rajta lévők mit tudtak erről a helyről? A fényképek megmutatják nekünk, mi is történt attól a pillanattól kezdve, hogy a vonat megérkezett Auschwitzba. Más, rendelkezésünkre álló források elmondják, hogy ezek az emberek mit gondoltak a sorsukról érkezésüket megelőzően, az út alatt.

Egyéb források:

  • Utolsó levelek és feljegyzések, amelyek dokumentálják a zsidók gondolatait és érzéseit a haláltáborokba vezető úton. Ezek a levelek, amelyeket a vonatokból dobálták ki és Európa szerte találtak meg, fényt vetnek arra, hogy min mentek keresztül a zsidó áldozatok a táborba vezető út során. Néhány levelet az áldozatok rokonai adományoztak a Yad Vashemnek; más leveleket azok őriztek meg, akik megtalálták azokat – járókelők, szomszédok, idegenek. E levelek közül a Yad Vashem intézet sokat összegyűjtött és egy önálló kötetben kiadott.
  • Más deportáltak visszaemlékezései.

Fontos kiemelni, hogy az áldozatok gyakran fel sem fogták, hogy a halálba viszik őket, így tapasztalataikat ebből a szemszögből mesélték el.




1. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba – Lili nagyszülei, Ávráhám és Seindele1. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba – Lili nagyszülei, Ávráhám és Seindele
2. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba – Lili testvérei, Jiszráel (Szril) és Zélig2. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba – Lili testvérei, Jiszráel (Szril) és Zélig
3. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba3. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
4. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba (balról jobbra) Goldberger Channa (Weiss Cvi lánya), Halpert Chaja, Goldberger Channa unokája4. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba (balról jobbra) Goldberger Channa (Weiss Cvi lánya), Halpert Chaja, Goldberger Channa unokája



Az Auschwitz-Birkenaubau-ba vezető úton


Utolsó levelek:

  1. A következő feljegyzést, amelyet egy, az auschwitzi megsemmisítő táborba tartó vonatból dobtak ki, egy ismeretlen zsidó írta az ekkor még a varsói gettóban élő családjának.
  2. Plonsk, 1942. december 16.

    Kérem, dobja ezt a levelet a legközelebbi postaládába. Most reggel van. Az egész családdal egy vasúti kocsiban vagyunk. Az utolsó transzporttal indulunk. Plonskot megtisztítják (a zsidóktól; német kifejezés). Kérem, menjen a Bam családhoz, a Niska utca 6-ba és adja át üdvözletemet.
    Tisztelettel,[1]

  3. Ezt a levelet, amelyet egy zsidó csoportot Auschwitzba szállító vonatról dobtak le, egy Dávid nevű zsidó írta a varsói gettóban élő családjának.
  4. Legionowo, 1942. december 16.

    Pótlólagos fizetés 18 grosze (lengyel pénznem) Varsó
    Nalewki [utca] 47/19

    Nagyon kérem, dobja be ezt a levelet egy levelesládába. Ma az egész családdal együtt elhagytuk Plonskot, és az összes zsidó utazik. Csakhogy tudd, egy esküvőre utazunk.*
    Majd találkozunk,
    Dávid[1]

    *Azért, hogy félrevezessék a német cenzúrát, a zsidók bizonyos szavakat és kifejezéseket használtak, néha jiddisül vagy héberül, így fejezték ki a valódi gondolataikat és szándékukat.
Személyes visszaemlékezések

Cecilie Klein-Pollack

1925-ben Jasinában született Csehszlovákiában (abban az időszakban Magyarországhoz visszacsatolt terület), ugyanazon a vonaton volt, mint Jákob Lili. Auschwitzból a Szudéta vidéken lévő Holleischen táborba vitték, amelyet a brit hadsereg szabadított föl. 1945 augusztusában megházasodott, az Egyesült Államokba költözött és három gyermeke született.

A tehervagonban legalább 80-an voltunk. Nem hagyományos vonatkocsi volt. Marhavagon volt, amiben majdnem megfulladtunk. (...) és a testi szükségletek elvégzésére vödrök voltak. És néhány alkalommal megálltunk... A sógorom velünk volt, tudod, a nővérem, a sógorom és a fiacskájuk, Dani, meg az édesanyám és én. Mi mind együtt voltunk a vonaton, de mivel a nővéremet elvitték Jasinából, ő nem volt velünk. (...) És végül, amikor a vonat megállt, kinyitották az ajtót, mondták a sógoromnak, hogy fogja a vödröket, öntse ki őket, és hozzon vizet. Ugyanazokban a vödrökben hoztak vizet, és nekünk ebből a vízből kellett innunk. (...) és figyelmeztették őt, hogy ha bárki el akar szökni, akkor mindnyájunkat agyon fognak lőni. (...) És az anyám – és megpróbáltunk nagyon közel lenni egymáshoz, átölelni egymást és az utolsó mondatokat elmondani – nem tudtuk, hogy hová megyünk, de azt nem gondoltuk, hogy meg fognak ölni bennünket, mert tudtam, az elménk nem is tudna ilyet elképzelni, hogy bárki kicsi gyerekeket megölne.[2]

Lívia Lieberman

Erdélyben, Nagyváradon született 1922-ben. A magyar csendőrség okozta több hónapos gettóbeli gyötrelem után, 1944 májusában került Auschwitz-Birkenauba.

Egy zárt tehervagonba 70–75 embert préseltek be a mérhetetlen forróságban, egyetlen csepp víz nélkül. Az ablakokat becsukták, a vagonokat lezárták. A vonatok lassan haladtak és olyan volt az egész, mint egy soha véget érni nem akaró út. Azoknak, akik a „halálkalitkákba” voltak zárva, úgy tűnt, hogy a gyötrelem soha nem ér véget. Egyetlen magyar őr sem mutatta a könyörületesség vagy a segíteni akarás legcsekélyebb látszatát sem. Éppen ellenkezőleg, amikor csak tudták, fokozták a szenvedést. Akik már fulladoztak a levegő hiánya miatt, könyörögtek nekik, hogy néhány percre nyissák ki az ablakot. Az antiszemita rendőrök pedig csak akkor tették ezt meg, ha lefizették őket – egy aranyóra öt percnyi levegőért. Sikolyok jelezték, hogy a többi vagonban emberek haltak meg, megfulladtak és kiszáradtak. A csecsemők az éhségtől, a szomjúságtól és a levegő hiánya miatt sírtak.

A szörnyűséges út a Halál Földjére, az auschwitzi krematóriumba négy napig tartott. [3]

Eliasz Skoszylas

1916-ban született Szemeisiezaban. A bedzini gettóból 1943-ban érkezett Auschwitz-Birkenauba. Onnan a gintergrubei altáborba került. A háború utolsó éveiben védelmi árkok ásásán dolgozott Gritenbergben.

Szavakkal el nem mondható az a tragédia, ami ott történt. Leírhatatlan volt a káosz. Úgy bántak velünk, akár a marhákkal, mialatt átkoztak bennünket és kiabáltak velünk. Az eltaposottak nyögései egybeolvadtak a gyerekek sírásával és a nők zokogásával. Mégis, sajnálatunkra, a sírás semmilyen hatással nem volt azoknak az emberi ruhába öltözött, elállatiasodott lényeknek a lelkére, akik teljesen érzéketlenül hajtották végre ezt a gyilkos folyamatot. Úgy dobtak minket a vagonokba, akár egy darab rongyot. Étel nélkül, tűrve a borzasztó bűzt és a levegő hiányát, tovább hurcoltak minket, szomjasan és reményvesztetten. Úgy tűnt, hogy az út örökké fog tartani.[4]

Kertész Imre

1922-ben Magyarországon, Budapesten született. 1944-ben Auschwitzba deportálták, majd három nappal később innen Buchenwaldba került. A háború után újságíróként és német irodalmi és filozófiai művek fordítójaként dolgozott. Kertész 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

.

A hajnal odakinn hűvös és jóillatú volt, a széles mezők fölött szürke ködök, majd váratlanul, de akárcsak egy trombitaszó, éles, vékony, piros sugár érkezett mögülünk valahonnan, s megértettem: a napfelkeltét láttam. Szép és érdekes volt: odahaza ilyenkor még aludni szoktam. Egy épület, isten háta mögötti állomást vagy tán nagyobb pályaudvar előhírnökét is megpillantottam még, mindjárt itt előttem, balra. Apróka volt, szürke és még teljesen néptelen, csukott kis ablakokkal s azzal a nevetséges meredek tetővel, amelyeket ezen a vidéken már tegnap is láttam. A szemem előtt szilárdult először valóságos körvonalakká a ködös derengésben, majd változott át szürkéből lilává, s csillantak föl egyúttal az ablakok is rőtesen, amint az első sugarak épp ráestek. Mások is észrevették, magam is szóltam róla a mögöttünk kíváncsiskodóknak. Kérdezték, helységnevet is nem látok-e rajta. Láttam, mégpedig két szót is a kezdődő fényben, az épület keskenyebbik, a menetirányunkkal szembenéző oldalának tető alatti felületén: „Auschwitz-Birkenau” – ezt olvastam, a németek hegybogas, cirkalmas betűivel írva, a duplán hullámos választójelükkel összekötve. De hát, magam részéről, haszalan próbáltam kutatni a földrajzi ismereteim közt, s mások se bizonyultak tájékozottabbak nálam.[5]

Primo Levi

Olaszországban, Torinóban született 1919-ben. 1943 decemberében, 24 éves korában az Olasz Fasiszta Nemzetőrség foglyul ejtette és Auschwitzba deportálta. 1945. január 27-én, a tábor felszabadítását követően visszatért Olaszországba. Sok klasszikussá vált, Auschwitzról szóló könyv szerzője, köztük az Ember ez? című könyvé. 1987-ben halt meg, valószínűleg öngyilkosságot követett el.

Az ajtók azonnal bezáródtak, de a vonat estig nem mozdult. Megkönnyebülve vettük tudomásul a célállomást. Auschwitz: egy név, amely akkoriban még semmilyen jelentéssel nem bírt számunkra, de legalább egy földi helyet sejtetett.

A résen keresztül ismert és ismeretlen osztrák városok nevei, Salzburg, Bécs, azután cseh és végül lengyel városok nevei. A negyedik nap estéjén a hideg maróvá vált: a vonat végeérhetetlen, fekete fenyőerdőkön haladt keresztül, érzékelhetően araszolva előre. A hó magasan állt… A rövid pihenők alatt többé már senki sem próbált meg kapcsolatot teremteni a külvilággal, addigra már a „másik oldalon” éreztük magunkat…

Primo Levi If This Is a Man, (New York, Orion Press 1958), 8–10. old.

Miután megnéztük a képeket és elolvastuk a visszaemlékezéseket, tegyük fel a diákoknak a következő kérdéseket, és vitassuk meg azokat csoportmunkában, vagy együtt az egész osztállyal.

  • Mialatt olvassák a visszaemlékezéseket, kérjük meg a tanulókat, hogy válaszoljanak a következő négy kérdésre:
    1. Milyen körülményeket írnak le a visszaemlékezések?
    2. Milyenek a szagok és a hangok?
    3. Mi történik az idő érzékelésével a visszaemlékezésekben? Hogy írják ezt le?
    4. A deportált személyek tudtak bármit is az úti céljukkal kapcsolatban?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:

    Szörnyű fizikai állapotok: túlzsúfoltság, nincs levegő, nincs külön WC, ugyanazok a vödrök a víznek és az ürüléknek – a szag ezért rettenetes. Emberek kiáltozása hallatszik halottaik fölött, és gyerekek sírása. Néha még a katonák is kiabálnak.
    Idő: „úgy tűnik az út örökké tart”.
    Nincs fogalmuk az úti célt illetően, csak néhányan voltak, akik tudtak valamit. Ahogy Kertész Imre és Primo Levi is írták, Auschwitz neve semmit nem mondott számukra; ráadásul a nemtudás valami kellemes, biztonságos érzést keltett bennük.

Az előző visszaemlékezések olyan emberektől származnak, akik ott voltak a vonatszerelvényeken. A következő visszaemlékezés más szemszögből mutatja be a transzport megérkezését – egy munkára ítélt rab mondja el, aki szemtanúja volt a vagonok érkezésének. Tadeusz Borowski egy nem-zsidó lengyel fogoly volt, akit azért deportáltak, mert az ellenállás aktivistája volt. A Kanada kommandóban* dolgozott, és leírta egy transzport megérkezését a táborba:

„Transzport érkezik” mondja valaki. Talpra ugrunk. Minden szem egy irányba fordul. Közel a kanyarhoz egymás után begördülnek a marhavagonok. A vonat visszatolat az állomásra, kihajol egy kalauz, integet a kezével és megfújja a sípot. A gőzmozdony sivító zajjal visszajelez, pöfékel, a vonat lassan gördül a rámpa mentén. A kicsi ablakokban sápadt, fonnyadt, kimerült emberi arcok, megrémült, összekuszált hajú nők és borostás férfiak jelennek meg. Csendben bámulják az állomást. És akkor, egyszer csak mozgás támad a kocsik belsejében és dörömbölni kezdenek a fadeszkákon. „Vizet!” „Levegőt!” – kimerült, kétségbeesett kiáltások.[6]

  • Milyennek írja le a megérkező embereket a visszaemlékezés?


* Amikor a vonatok megérkeztek, az áldozatoknak megparancsolták, hogy holmijukat hagyják a rámpán. A „Kanada-kommandó” tagjai összegyűjtötték a holmikat, osztályozták és speciális raktárakba, a „Kanada” nevű altáborba helyezték, mert az ottani gazdagságot ezzel az országgal azonosították. A Kanada-altáborból az értékeket Németországba szállították, hogy ezzel is gazdagítsák a Harmadik Birodalmat. A kényszermunka egységet 1942 nyarán az Auschwitz I. táborban szervezték meg. 1943 januárjában a Kanada embereit átköltöztették Birkenauba. Az egység létszámát növelték, mert a táborba érkező transzportok száma is növekedett. A csúcsidőszakban a Kanada-kommandóban körülbelül 1000 férfi és nő dolgozott.


Megérkezés Auschwitz-Birkenauba

Cecilie Klein-Pollack

És megérkeztünk Auschwitzba. Ahogy kinyitották az ajtókat, csíkos egyenruhás foglyok siettek a vonathoz és kiabálni kezdtek, hogy mindenki hagyjon mindent, és szálljunk le. Valami csoda folytán a sógoromnak még mindig meg volt a karórája. Ezért ő kérdezte meg őket először: „mondják, mi folyik itt?” De lentről csak sikoltozást és német ordítozást hallottunk. […] A nővérem, ahogy kinyitották az ajtót, lesietett a kisfiával, mert Danika sírt és abban a vonatban fullasztó volt, borzasztó, szörnyű utazás volt. Az emberek ájuldoztak. Kiszálltunk, és repülősóval térítettük magukhoz az embereket. Elképzelhetetlen volt már magát az utat is leírni, így aztán nagyon örültünk, amikor végre megérkeztünk. Azt gondoltuk: „Rosszabb már biztosan nem lehet, mint amit eddig átéltünk.”[7]

Helena Cytron (a háború után Ziporah Tahori)

Helena Cytron 1922-ben született Csehszlovákiában. 1942 tavaszán, 20 évesen deportálták Auschwitzba, az egyik első szlovák szállítmánnyal. A táborokban különböző munkacsoportoknál dolgozott, köztük a „Kanada-kommandónál”. Emiatt a munkája miatt menthette meg a halálból nővérét, Sosánnát. 1945-ben a halálmenetbe került és a felszabadulása után nővérével együtt Izraelbe költözött. Két gyermeke született, és 2006-os haláláig Tel-Avivban élt.

Ahogy megérkeztünk Auschwitzba szörnyű kiabálás vette kezdetét: „Alles Raus!” „Mindenki kifelé!” „Gyorsan!” Minden nagyon gyorsan történt, kiabálás közepette, és mire összeszedtük magunkat és újra lábra tudtunk állni (lábaink teljesen elzsibbadtak az üléstől), már elkezdődött az ütlegelés. Attól a perctől kezdve, hogy az ajtóhoz értünk, aki nem tudott azonnal leugrani, azt ostorral megütötték, SS katonák és kutyák voltak ott. Amint leszálltunk a vonatról, utasítottak bennünket, hogy a [megmaradt] ékszereinket dobjuk az út szélére – ami az embereknek még volt: apró fülbevalók, egy óra – hiszen az ékszereinket már jóval korábban elvették.[8]

Batya Druckmacher

1914-ben született Lodzban. A háború előtt háziasszony volt, a lodzi gettóban dadaként dolgozott. 1944 augusztusában érkezett Auschwitz-Birkenauba, a háború végére túlélte Auschwitzot, Bergen-Belsent, Dachaut és több kényszermunkatábort Németországban.

1944. október 20-ára minden zsidót Auschwitzba küldtek a gettóból. Késő este érkeztünk meg és reggel 6 óráig a zárt tehervagonokban ültünk. Messziről láttuk, hogyan vezetik az embereket dolgozni mezítláb és borotvált fejjel. Ezek az emberek könyörögtek nekünk, hogy dobjunk nekik egy kis darab kenyeret, mert egy nap mi is ugyanilyen helyzetben leszünk. Aztán pánik uralkodott el az embereken. Néhányan elkezdtek sírni és a német kápók, akik az embereket vezették, bottal kezdét verni a talpukat. Kenyeret dobtunk nekik annak ellenére, hogy a kápók kutyáikkal sétálgattak.[9]

Feige Sauberman

1922-ben született Klementowban. Egy münchei BMW autógyárban dolgozott kényszermunkásként, majd innen deportálták Auschwitz-Birkenauba. Auschwitzból Bergen-Belsenbe, majd onnan három másik táborba került, míg felszabadult.

1944. május 18-án érkeztünk meg Auschwitzba. Este volt. A gyötrelem és a kétségbeesés ellenére mindannyian kíváncsiak voltunk további sorsunkra. Az egyetlen információforrásunk a minket Auschwitzba kísérő SS katonák voltak. Kitérő válaszokat adtak kérdéseinkre. A hatalmas lángot megpillantva megkérdeztük, hogy gyár működik-e ott? Cinikus nevetéssel válaszoltak és megmagyarázták, hogy csak a konyha az, ahol a kávét főzik a munkásoknak. Ahogy közelebb értünk a lángokhoz, azonnal rájöttünk, hogy milyen fajta konyha is ez valójában.[1]

Kertész Imre

Legközelebb mozgolódás, izgalom ébresztett föl. Odakint most már teljes ragyogással tűzött a nap. A vonat is megint haladt. Kérdeztem a fiúktól, hol vagyunk, s mondták, még mindig ugyanott, épp most indultunk tovább: akkor hát ezúttal a zökkenő ébreszthetett, úgy látszik. De nincs kétség – tették hozzá -, előttünk gyárak, településfélék láthatók. Egy perc múlva az ablaknál levők jelentették, s magam is észlelhettem a fény futó változásán, hogy valami kapuforma boltív alatt siklottunk keresztül. Újabb perc múlva a vonat megállt, s akkor meg roppant izgatottan azt tudatták, hogy állomást, katonákat, embereket látnak. Sokan máris szedelkőzni, gombolkozni, némelyek, kivált a nők közül, hevenyészve tisztálkodni, szépítkezni, fésülködni kezdtek. Kintről viszont közelgő koppanásokat, ajtók zörgését, vonatból kitóduló utasok egybekeveredő zsivalyát hallottam, s most már be kellett látnom, semmi kétség, célnál vagyunk, csakugyan. Örültem, igen természetesen, de éreztem, másképp, mint ahogy mondjuk tegnap vagy még inkább tegnapelőtt örültem volna. Aztán szerszám csattant a mi kocsink ajtaján is, majd valaki, vagy valakik inkább, félregördítették a nehéz ajtót.
Először a hangjukat hallottam meg. Németül vagy valami ahhoz igen hasonló nyelven beszéltek, úgy hangzott, mind egyszerre. Amennyire kivehettem, azt kívánták, szálljunk le. Ehelyett azonban, úgy tetszett, ők nyomakodtak fel közibénk; egyenlőre még semmit se láttam. De máris híre járt, bőröndök, csomagok itt maradnak. Később – magyarázták, fordították s adták körülöttem szájról szájra – mindenki visszakapja, magától értetődően, a tulajdonát, előbb azonban a tárgyakra fertőtlenítés, miránk viszont fürdő vár: csakugyan, itt az ideje, magam is azt találtam. Akkor értek aztán közelebb hozzám a nyüzsgésben, s pillantottam meg végre én is az itteni embereket. Igen meglepődtem, hisz végtére most először láttam életemben – ily közelségből legalábbis – valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában. [11]

5. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba5. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
6. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba6. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
7. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba7. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
8. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba8. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
9. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba9. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
10. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba10. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba
11. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba11. kép, Megérkezés Auschwitz-Birkenauba


  • Visszatekintve a képekre: Mit tudtunk meg, az emberek mennyire voltak tisztában az úti céljukkal?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    Poggyászt hoztak, fogkeféket, hajkeféket, ruhákat, edényeket. Azt hitték, hogy áttelepítik őket, ezért mindent bepakoltak, amire szükségük lehet, beleértve értéktárgyakat is, amellyel a hivatalnokokat lehet megvesztegetni.
  • Hogyan írták le a helyszínt, a sietséget, a hangokat és a szagokat, amelyekkel megérkezéskor találkoztak?
  • Hogyan magyarázhatjuk azt a lényeges különbséget, amely aközött van, ahogyan Helena Cytron és Batya Druckmacher jellemzi a németek rendkívüli kegyetlenségét a táborba érkezésük pillanatától fogva és aközött, amit a képeken látunk?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    Figyelembe kell vennünk a fényképész szándékát a képek készítése során. Azt is meg kell értenünk, hogy más a bemutatás módja és más a valóság. Emiatt fontos, hogy más forrásokat is használjunk, különösen az áldozat szemszögéből valókat azért, hogy minél jobban megértsük mi is történt valójában. Egy másik szempont lehet az is, hogy volt néhány transzport, melynek tagjaival, az illúzió részeként, jól bántak.
  • Miért viselkedett úgy a náci személyzet, mint ahogy viselkedett? Miért ordítoztak, és irányítottak mindent olyan gyorsan?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    A felgyorsított tempó nem hagyott semmi időt a gondolkozásra, csak arra, hogy mindenki az elordított parancsszavak szerint cselekedjen. Nem volt idő felfogni azt, hogy mi történik vagy, hogy megpróbáljanak ellenállni. Ez az eljárás is része volt az emberi méltóságtól való megfosztás folyamatának, ami megkönnyítette az elkövetők dolgát.
  • Hogyan és miért csapták be a németek áldozataikat azzal kapcsolatban, hogy mi történik valójában?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    A németek megpróbálták annyira „normálisnak” feltüntetni az eljárást, amennyire csak lehetett. Ha az emberek elhiszik, hogy a vonattal munkatáborokba szállítják őket, akkor a megsemmisítő rendszer üteme és rendje fenntartható. Szintén fontos dolog volt az igazságot titokban tartani a nagy nyilvánosság elől. Ezért az áldozatoknak néha megengedték, hogy képeslapokat küldjenek rokonaiknak, melyek reményteli jövőt sejtettek. A vöröskeresztes teherautó csak megerősítette biztonságérzetüket, pedig ezek szállították a mérgező Zyklon-B gázt.
  • Mire következtethetünk a tábor működését illetően a képeken megjelenő különféle egyenruhák láttán?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    A fotókon nemcsak SS katonákat láthatunk, hanem rabokat is, akik szintén segédkeztek az áldozatokkal való tennivalókban. További információt a 2. sz. mellékletben találhatunk.
  • Kertész Imre leírja a pillanatot, amikor először látta meg ezeket a foglyokat: „valódi fegyenceket, a gonosztevők csíkos gúnyájában, kopaszra nyírt fejével, kerek sapkájában.” Ezek az emberek valóban bűnözők voltak? Mi volt a bűnük?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    Fontos kihangsúlyozni, hogy ezek az emberek nem követtek el semmilyen bűntettet. Az egyetlen ok, amiért kényszermunkára, vagy halálra ítélték őket az volt, hogy zsidók voltak.
  • Felsőbb-éves diákoknak: Nézz utána, mi történt abban a hónapban, amikor ezek a képek készültek! Például mi történt a náci hadigépezettel 1944 májusában a II. világháború alatt? Mit tudhatunk meg ebből?
    Irányadás a tanárnak a válaszokhoz:
    1944 májusában Németország erős nyomás alatt állt a keleti fronton a szovjet Vörös Hadsereg részéről, nem sokkal később pedig szembesülniük kellett a sorsdöntő D-nappal, a szövetségesek normandiai partraszállásával a nyugati fronton. Mindezek a növekvő fenyegetések dacára a németek folytatták a jelentős erőforrásokat igénylő háborújukat a zsidók ellen, még akkor is, ha ez érezhetően elvonta katonai forrásaik egy részét.

KÖVETKEZŐ



[1] Zwi Bacharach (ed.) Last Letters from the Shoah (Jerusalem: Yad Vashem and Devora Publishing, 2004), 92–93.old.
[2] Az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, részlet egy Cecilie Klein-Pollackkal készített interjúból 1990. május 7., RG-50.030*0107.
[3] Lívia Lieberman, Yad Vashem levéltár, M49 E/80.
[4] Eliasz Szkoszylas, Yad Vashem levéltár, M49E/227.
[5] Kertész Imre Sorstalanság, (Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1985), 86-87. old.
[6] Tadeusz Borowski, This Way for the Gas, Ladies and Gentlemen, (London: Penguin Books, 1976), 36. old.
[7] Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma, részlet a Cecilie Klein-Pollack-kal készült interjúból, 1990. május 7., RG-50.030*0107.
[8] Helena Cytron, Yad Vashem levéltár, 03/6766, VT 185.
[9] Batya Druckmacher, Yad Vashem levéltár, MIE/555.
[10] Feige Sauberman, Yad Vashem levéltár, M49E/2518.
[11] Kertész Imre Sortalanság, 87-89. old.