Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies

Füstbeszállt életek

Második fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Ötödik lecke: A kelet-európai gettók


Ebben a témakörben a következő kérdéseket vizsgáljuk meg: Mi volt a gettók helye és jelentősége a náci ideológiában? Hogyan hatott a zsidókra a gettók felállítása?


Bevezetés

Történelmileg a gettó fogalma egy olyan különálló városnegyedet, egyes esetekben csupán utcát jelent, ahol a zsidóknak engedélyezték, hogy ott lakjanak. Az első gettót Velencében állították fel, ahol a városban élő zsidóknak 1516-ban egy új vasöntő műhelybe (Gheto Nuovo) kellett beköltözniük. Később Németországban, Franciaországban, Lengyelországban és más országokban is külön negyedekbe költöztették a zsidókat. Ezáltal a zsidóknak, az üzleti kapcsolatok kivételével, nem maradt érintkezési lehetőségük a helyi lakossággal. Ezt a kiszolgáltatott helyzetet illusztrálja, egy a XVIII. századbeli frankfurti gettóról szóló leírás:

„Berne 11 évvel volt idősebb Heinénél. Heinével ellentétben, aki szabad emberként nőtt fel, Berne a frankfurti gettóban született, abban a korban, amikor a zsidókat még a Judengasse odújába zárták be sötétedéskor, vasár-, és ünnepnapokon. Fiatalkorában Bernének és tanítójának nem volt szabad a gettón kívül a kiépített járdán haladni, zsidóknak csak a sáros kocsiúton volt szabad közlekedniük. Minden huligán előtt le kellett vennie a fejfedőjét és így kellett kiáltania: ’Jud! Mach mores!’ (Zsidó! Mutass tiszteletet!).” [1]

Mindezek ellenére, vagy éppen emiatt a zsidóknak sikerült önálló oktatási, igazságszolgáltatási és közösségi intézményeket fenntartaniuk a gettón belül. A XVIII. század végére a felvilágosodás és a „Szabadság, egyenlőség, testvériség” elvek elterjedésének következtében a gettókat Európa-szerte felszámolták, és a zsidókat sújtó megszorító törvények többségét eltörölték. Az utolsó gettót Rómában 1870-ben számolták fel.


Gettók a náci uralom alatt

Németország, Lengyelországba induló katoniai vonat oldalán a felirat: “Lengyelországba utazunk azért, hogy zsidókat intézzünk el!”Németország, Lengyelországba induló katoniai vonat oldalán a felirat: “Lengyelországba utazunk azért, hogy zsidókat intézzünk el!”

Mielőtt részletesen elemeznénk azokat a gettókat, amelyeket a nácik létesítettek a megszállt kelet-európai területeken, felmerül az az alapvető kérdés: mit vettek át a nácik a középkorban alapított gettókból, miben és mennyiben változtatták meg azok lényegét és célját? A nácik 1939, Lengyelország elfoglalása után kezdtek gettókat felállítani a zsidók számára. A nácik által felállított nagy számú gettó a „zsidókérdés” megoldásának egyik fázisa volt. Reinhard Heydrich, aki akkor már az RSHA, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetője volt, 1939. szeptember 21-én kelt parancsa alapján a zsidókat a nagyvárosokban, a vasútvonalak közelében kellett összegyűjteni.

„A Biztonsági Rendőrség összes Einsatzgruppe-parancsnokainak
Tárgy: Zsidókérdés az elfoglalt területeken
Újra felhívom a figyelmet, hogy a mai napon tartott berlini konferencián említett tervezett lépéseket (pl. végső cél és 9722, Endziel) teljes titokban kell tartani.

Különbséget kell tenni:

  1. a végső cél (amelynek véghezviteléhez több időre lesz szükség) és
  2. azon lépések között, amelyek eme végső célhoz vezetnek (ezek a közeljövőben lesznek megtéve) (…)

Az alábbi utasítások arra kell, hogy ösztönözzék az Einsatzgruppen parancsnokait, hogy praktikus megoldásokat találjanak (a szóban forgó problémákra).

I. Koncentráció (a zsidók összegyűjtése)

A végső cél elérésének egyelőre legfontosabb feltétele a zsidók összegyűjtése vidékről a nagyobb városokba. (…) Ezt a lépést gyorsan kell megtenni. (…) A cél az, hogy a zsidók csak néhány nagyvárosban legyenek koncentrálva. (…)Ebből a szempontból figyelembe kell venni, hogy csak azokban a nagyvárosokba gyűjtsék össze a zsidókat, ahol vasútvonal halad át. Minden 500 főnél kisebb zsidó közösséget fel kell számolni és a legközelebb eső városba kell áttelepíteni őket.

II. Zsidó Tanácsok

  1. Minden zsidó közösségben fel kell állítani egy Zsidó Tanácsot, ha csak lehetséges, a megmaradt befolyásos személyiségek, rabbik sorából. A Zsidó Tanács 24 zsidó férfiból kell, hogy álljon (a közösség nagysága szerint ez a szám változhat).
    A zsidó Tanács teljes felelősséggel tartozik minden már megkapott, illetve jövőbeni utasítás végrehajtásáért.
  2. A Zsidó Tanácsot figyelmeztetni kell arra, hogy szabotázsakciók esetén a legszigorúbb büntetőeljárásokat fogjuk alkalmazni.
  3. A zsidó Tanács egyik feladata a népszámlálás végrehajtása, és az adatok rendezése nem (és kor) szerint: a, 16 év alatt, b, 16-20 év között, c, 20 év felett, valamint a főbb foglalkozások szerint is. Az eredményeket a lehető legrövidebb időn belül be kell szolgáltatni.
  4. A Zsidó Tanácsot értesíteni kell az evakuálás időpontjáról, az annak végrehajtásához szükséges eszközökről és az útvonalról. Ezután személyesen felelősnek kell tenni őket a vidéki zsidók evakuálásáért. Ezt a lépést azzal kell megindokolni, hogy a zsidók nagy szerepet játszottak merényletekben és fosztogatásokban.
  5. A Zsidó Tanácsot kell felelőssé tenni a vidéki zsidók elhelyezéséért a nagyvárosi gyűjtőhelyeken. A közbiztonság megőrzésének szempontjából valószínű, hogy különféle szabályokat kell majd hatályosítani ezekben a városokban, amelyek teljes egészében meg fogják tiltani a zsidók belépését bizonyos körzetekbe. (…).
  6. Szintén a Zsidó Tanács felelős a zsidók ellátásáért az evakuáció ideje alatt. Egyelőre nincs ellenünkre, hogy a zsidók magukkal vigyék hordozható javaikat, amennyiben ez technikailag lehetséges.
  7. Azok a zsidók, akik nem tudtak időben beköltözni a városba, rövid haladékot kell, hogy kapjanak, amennyiben megfelelő okuk volt a késésre. Figyelmeztetni kell őket, hogy akik a legkésőbbi megadott dátumig sem költöznek be, a legszigorúbb büntetésben fognak részesülni. (…).

Alulírott
Heydrich” [2]

Megfigyelhető, hogy ebben az iratban Heydrich semmiféle okot nem említ a zsidók nagyvárosba koncentrálását illetően, valamint a gettó kifejezést sem használja. Azonnali teendőkről beszél, valamint egy „végső cél”-ról, amit nem magyaráz meg részletesen. A történészek szerint abban az időben, amikor Heydrich ezt a parancsot kiadta, még nem volt operatív terv a zsidók végleges megsemmisítésére.

A zsidók nagyvárosokba tömörítésének fő okai a következők:

  • A zsidók elválasztása a lengyelektől (a későbbiekben a többi elfoglalt területek lakosaitól is) és megalázásuk, mivel a zsidók alacsonyabb rendű fajnak számítottak a náci ideológia szerint.
  • A zsidó gazdasági és kulturális élet alapjainak lerombolása, egyénenként és közösségenként egyaránt.
  • A zsidó munkaerő kihasználása az iparban és a kényszermunkatáborokban.

Varsó, Lengyelország, a gettó falának a felépítéseVarsó, Lengyelország, a gettó falának a felépítése

Lengyelország területén a legelső gettót 1939 októberében állították fel, Piotrkow Trybunalskiban. A további gettók többségét 1940 folyamán létesítették, de 1942-ben, sőt 1943-ban is zártak még be zsidókat gettókba. A Szovjetunió elfoglalt területein 1941 júniusa után, az első nagy tömeges kivégzéseket követően állították fel a gettókat.


Beköltözés a gettóba

Lublin, Lengyelország, zsidók deportációja a gettóbaLublin, Lengyelország, zsidók deportációja a gettóba

A zsidóknak meghatározott időn belül el kellett hagyniuk otthonaikat és előre kijelölt városnegyedekbe, a gettó terültére kellett beköltözniük. Ezek a városnegyedek általában a legszegényebb, legelhanyagoltabb részei voltak az adott városnak, és jóval kevesebb lakóhely volt bennük, mint amennyi embernek oda kellett költöznie. Varsóban a költözés közel félmillió embert érintett, közel 300 ezer zsidónak kellett beköltöznie az elzárt negyedbe, ez alatt 80 ezer lengyelnek, pedig ki kellett költöznie az otthonából a város árjának nevezett részébe.

A gettóba való átköltözés a korabeli naplókban és a visszaemlékezésekben különösen nehéz és traumatikus élményként jelenik meg. Az áldozatoknak általában nagyon rövid idő alatt kellett elkészülniük, és nagyon kevés holmit vihettek magukkal: egy szekérnyit, vagy sokszor csupán annyit, amennyit saját maguk bírtak elcipelni. Egy fiatal vilniusi zsidó ezt írta naplójába:

„Költözünk a gettóba, nagy fekete embertömeg vonul, csomagjaikat vonszolva maguk után. (…) Ránézek a lerombolt házra, a csomagokra, a megszégyenített, lelkükben összetiport emberekre, hirtelen mindenki zokog körülöttem, a litvánok hajtanak minket, nem adnak pihenőt. Semmire nem gondolok; sem arra, hogy mit veszítettem és még mit fogok elveszteni, sem arra, hogy még mi vár rám. Nem látom az utcákat magam előtt, sem a járókelőket, csak borzasztó fáradtságot érzek, égető szégyent és fájdalmat. És már itt a gettó kapuja. Elveszik tőlem a szabadságomat, elveszik a házamat, Vilniusz ismerős utcáit, melyeket annyira szerettem. Elszakítanak mindentől, ami kedves és drága nekem.” [3]


Kirekesztés

Varsó, Lengyelország, zsidókat visznek teherautón gettón kívüli kényszermunkáraVarsó, Lengyelország, zsidókat visznek teherautón gettón kívüli kényszermunkára

Egy vallásos zsidó megaláztatása a tarnowi gettóbanEgy vallásos zsidó megaláztatása a tarnowi gettóban

A zsidók gettóba tömörítése teljesen felőrölte és megingatta a zsidó lét alapjait, noha ez a folyamat már rögtön a németek bevonulása után megkezdődött: vagyonelkobzások, a zsidók elhurcolása kényszermunkára , kínzások, különböző megaláztatások , amelyek mindennapos rutinná váltak. A gettóba tömörítéssel a nem zsidókkal folytatott üzleti kapcsolatok is megszűntek, és a gettó lakosságának többsége munkanélkülivé vált. A zsúfoltság és a fűtőanyag, a víz és a tisztítószerek hiánya szinte teljesen lehetetlenné tette a higiénia és a tisztaság fenntartását.A nácik által kijelölt napi élelemadag, aminek tápértéke 184 kcal volt fejenként, valójában éhhalálra ítélte a gettó lakosait. Ezek között a körülmények között az éhezéstől és betegségtől elpusztultak száma folyamatosan nőtt.

Varsó, Lengyelország, emberek állnak sorban a gettó egyik nyilvános konyhájánálVarsó, Lengyelország, emberek állnak sorban a gettó egyik nyilvános konyhájánál

A zsidókat hermetikusan zárták el a külvilágtól. A nácik arra törekedtek, hogy ne csak a bevételi forrásoktól zárják el áldozataikat, de a hírek se jussanak el hozzájuk. Betiltották a rádióhallgatást, be kellett szolgáltatni az összes rádiókészüléket. A tiltott rádióhallgatásért halálbüntetés járt. Egyetlen újság, a Gazeta Zydowska volt engedélyezve a gettóban, de még ezt is cenzúrázták. Ez az újság tulajdonképpen arra szolgált, hogy a nácik utasításai eljussanak a gettókba zárt zsidók tömegeihez. A hírnélküliség, az információhiány a gettó falain kívüli eseményekről lélekromboló és negatív morális hatással volt a lakosságra, a későbbiekben pedig egyenesen lehetetlenné tette, hogy a zsidók valós képet tudjanak alkotni magukban a megsemmisítésük jelentőségéről és méreteiről.


Zsidó vezetőség a gettóban: a Zsidó Tanácsok

Heydrich fent bemutatott parancsa alapján 1939 szeptemberében és októberében Zsidó Tanácsokat állítottak fel Lengyelország megszállt nyugati felében és a Lengyel Főkormányzóságban. A parancs kimondta, hogy a Zsidó Tanácsok teljes mértékben felelősek lesznek a náci parancsok végrehajtásáért. Ezáltal a zsidók kényszerítve lettek arra, hogy olyan szervezetet állítsanak fel, amelynek feladata, amelynek feladata tulajdonképpen a nácik parancsainak végrehajtása volt.

A krakkói Zsidó Tanács tagjaiA krakkói Zsidó Tanács tagjai

Dr. Elkes, a kovnói Zsidó Tanács vezetőjeDr. Elkes, a kovnói Zsidó Tanács vezetője

Sokan éppen ezért nem voltak hajlandók csatlakozni a szervezet soraiba. Akik végül is elvállalták a feladatot, jórészt a következő okok miatt vállalták: több Zsidó Tanács vezetőt és tagot a nácik erőszakkal neveztek ki, halálos fenyegetéseket is alkalmazva. Sosnowitzban Mose Marint a következő körülmények között nevezték ki: egy nagy csoportnyi zsidót már 24 órája kínoztak testileg és lelkileg a közfürdő épületében, amikor belépett egy német tiszt és megkérdezte, hogy melyikük volt már a háború előtt is tagja a közösség vezetésének. A volt elnök, Lezerovics nem mert megszólalni. Akkor az utolsó sorból előlépett Mose Marin (aki feltehetőleg tényleg tagja volt a vezetőségnek). Így indult el karrierje, először mint Sosnowitz Zsidó Tanácsának elnöke, később pedig az Északkelet-Szilézia Zsidó Tanácsai központi Irodájának elnökeként. Voltak olyanok is, akik személyes érdekből vállalták a feladatot. Dr. Elkes kinevezése Kovnóban (ma Kaunas) más okokból történt:

„A gyűlésen felmerült egy pár lehetséges jelölt, de egyikük sem egyesítette maga mögött a gyűlés összes résztvevőjét, valamint egyikük sem vállalta magára a feladatot. A résztvevőkön az elkeseredés vett erőt. Hosszú vita után C. Wolf, az egyik résztvevő ajánlotta doktor Elkest, aki híres orvos volt a városban, ezenkívül elkötelezett cionista. Mindenki rögtön örömmel fogadta a javaslatot, de maga dr. Elkes ellenkezett. És ekkor felállít helyéről Smukler rabbi, és fájdalommal teli hangon így szólt: ’Uraim, a kovnói közösség a pusztulás szélén áll. Zsidó testvéreim! A náci elnyomó zsidó elnököt követel tőlünk, de nekünk közösségi vezetőre van szükségünk, aki hitében a közösség küldöttje. A legmegfelelőbb erre a feladatra eme történelmi órában, az – dr. Elkes. Ezért fordulunk Önhöz, és kérjük: dr. Elkes, a bűnös nácik szemében Ön zsidó elnök lesz ugyan, de számunkra a mi közösségi vezetőnk. Tudjuk, hogy a feladat, amit magára vállal, nagy felelősséggel jár, és olyan veszélyeket rejt magában, amiket az ember még nem tapasztalt. Ez egy olyan nagy micve azonban, amit úgy látszik a Felsőbb Gondviselés saját maga szabott ki Önre ebben a sorsteljes órában.1 Eme szavak hatására dr. Elkes magára vállalta a feladatot.” [4]


A Zsidó Tanácsok felépítés, feladatkörei és hatáskörei

A Zsidó Tanácsok tagjai már kezdettől fogva rendkívül problematikus helyzetben voltak. A Gazeta Zydowska 1940. december 23-i, 46-os számában megjelent írás pontosan erre mutat rá:

„Az utóbbi események és szabályok alapvető változást hoztak a zsidók életében, és nagy különbségeket okoztak. A Zsidó Tanácsok munkája is alapvetően megváltozott. Eddig a felelősségük mindössze a vallásos életre és a szociális teendőkre korlátozódott, míg mostantól kezdve a zsidó lakosság összes ügyeiért ők lesznek a felelősek, különösen a gettók felállítása után. A Tanács felelőssége közvetíteni a hatóságok utasításait a zsidó lakosság felé, ugyanakkor a zsidó lakosság érdekeit kell képviselnie a hatóságok felé.”

A Zsidó Tanácsok legnagyobb nehézsége abból fakadt, hogy egyrészt teljesíteniük kellett a nácik parancsait, másrészt megpróbálták a zsidók érdekeit képviselni, megoldani problémáikat, könnyíteni kibírhatatlan helyzetükön. Ez az ellentmondás az idő múlásával egyre erőteljesebb lett, és a Zsidó Tanács vezetőit és beosztottjait megoldhatatlan dilemmák elé állította. A Zsidó Tanácsok felépítése, általában, a következő módon nézett ki: a tanács élén az elnök állt, akinek feladata a németekkel való kapcsolattartás, az utasítások átvétele mellett az egyes osztályok munkájának koordinálása, a hatásköri viták csitítása, az egyes személyek és osztályok közötti konfliktusok eldöntése volt. A tanács tagjai vezették a különböző terültekért, a munkáért, a közrendért, az étkeztetésért, az egészségügyért, a kultúráért felelős osztályokat. Az ilyen típusú tanácsokban nem egyszemélyi vezetés volt, hanem a döntések hosszú és idegőrlő értekezleteken születtek. A tagok egymás közötti kapcsolata városonként eltérő volt, Kovnóban például a hivatalnokok nagy része kölcsönösen tisztelte egymást, a lublini Judenratot ezzel szemben vita, versengés, bizalmatlanság és feszültség jellemezte. A közösségi vezetés jellemezte a varsói, krakkói, a lwówi és a kovnói Zsidó Tanácsokat.

Varsó, Lengyelország, zsidó orvosok mérik a gettó lakóinak a vérnyomásátVarsó, Lengyelország, zsidó orvosok mérik a gettó lakóinak a vérnyomását

A Tanácsok orvosi rendelőket és kórházakat állítottak fel, megszervezték az orvosi ellátást, közsegélyező egyesületeket alapítottak, hogy valamennyire csökkentsék a gettók lakosainak szenvedését. Az ínség azonban olyan nagy méretű volt, a gyógyszerhiány annyira krónikus, hogy nem volt lehetőség a betegek és a rászorultak teljes ellátására.

Az orvosok hivatásának alapja a készség az életmentésre, ugyanakkor abban a helyzetben az orvosok sokszor kerültek abba a helyzetbe, hogy olyan döntéseket kellett hozniuk, amelyek jobbik esetben csak veszélyeztették a betegek életét, rosszabb esetben a halálukat okozhatták. Mit csináljon egy orvos, ha nincs elég inzulin? Hogyan döntse el, kinek adjon az életmentő orvosságból és kinek nem? Dr. Abraham Weinreib a vilniusi gettókórházban dolgozott. 1942 telének kezdetén 50 cukorbeteg volt a kórházban, de nem volt elegendő mennyiségű inzulin mindenki számára. Dr. Weinreib azt javasolta, hogy a már halálukon levő betegek ne kapják meg a gyógyszert, hogy több maradjon és hosszabb időre elég legyen a még megmenthetők a számára. A többi orvos nem értett vele egyet. Ő végül is, a kórház igazgatójának csendes beleegyezésével, megmaradt döntésénél.

„Nem volt kétségem afelől, hogy igazam van, és hogy meg kell próbálni igazságosan elosztani az inzulint, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy meghosszabbítsuk azok életét, akiknek erre van esélyük. Akiknek a legkevesebb reményük is van a túlélésre, szükségük van inzulinra, amely akkor a valóság igazi jelének tűnt nekünk, amiben hinni akartunk. De az inzulin nem az absztrakt igazság helyettesítője, és akkor sem volt az.” [5]

Lvov, Lengyelország, zsidók várnak a kivégzésükre a börtön előttLvov, Lengyelország, zsidók várnak a kivégzésükre a börtön előtt

Vilna, Litvánia, a Zsidó Tanács tagjaiVilna, Litvánia, a Zsidó Tanács tagjai

Amikor elkezdődött a zsidók tömeges legyilkolása a Szovjetunió elfoglalt területein 1941 júniusában, és 1942-től kiterjedt Lengyelország megszállt területeire is, a Zsidó Tanácsoknak szinte semmiféle lehetősége nem maradt a nácik parancsainak teljesítése és a zsidó lakosság szükségletei közötti manőverezésre. Ettől a ponttól alapvetően megváltozott a feladatkörük. Az ő feladatuk lett a deportálási listák összeállítása, a nácik által megadott keretszámoknak megfelelően. Nekik kellett eldönteniük, kiválasztaniuk, hogy kik azok, akiket elvisznek egy bizonyos transzporttal a gettóból és kik azok, akik maradhatnak. Döntéseik, elhatározásaik, cselekedeteik emberenként különböztek, és leginkább az adott időponttól és helyzettől függtek. 1942 októberében a németek a Jacob Gens által vezetett zsidórendőrség segítségét igényelték két, Vilna közeli kisváros zsidóinak a deportálásához. Ő vállalta a feladatot, de a deportálandók számát 1500-ról nyolcszázra alkudta le, és jobbára csak öregeket szedtek össze a németek számára. Később Gens így magyarázta ezt a tettét:

„Nyíltan beszélek veletek. Igaz, hogy zsidók halálba küldték testvéreiket. De a németek az öregeket és a fiatalokat követelték tőlünk, és mi csak az öregeket adtuk a kezükre. A gyerekeket is akarták tőlünk, hogy ily módon minél gyorsabban csökkentsék a gettó lélekszámát. De mi megmentettük mindazokat, akiket meg kellett menteni. Akiknek a napjai amúgy is meg voltak számlálva elmentek. Áldozatok ők a jövő oltárán. Bepiszkoltam a kezemet, mert rákényszerültem. Ennél nehezebb időket még nem élt át a mi népünk. Nem engedhetjük meg magunknak az érzelgősséget. Mentsük, ami menthető. Ha mi ott lettünk volna, amikor a németek kiirtották Kimlishek és Bistritz falvak egész zsidóságát, hát ott is megmenthettünk volna jó néhány embert!

Ti, a zsidó értelmiség tagjai, tisztán, elevenen és nyugodt lelkiismerettel fogtok kikerülni a gettóból. S miért? Azért, mert ha életben maradnék, az én kezemhez fog vér tapadni. Akkor aztán jelentkezem egy zsidó bíróságnál. Halálba kellett küldenem zsidókat, hogy megmenthessem a többi zsidót.; meg kell hemperegnem a sárban, hogy mások életben és tisztán maradhassanak. Ha nem szolgáltatok ki a németeknek ezer zsidót, amikor követelik, eljönnek ők maguk és elvisznek kétezret.” [6]

A következő részlet két különböző gettót vizsgál meg, a megszállt területek két különböző pontján.


A varsói gettó, Európa legnagyobb gettója

Janusz Korczak árvaházának néhány gyerekévelJanusz Korczak árvaházának néhány gyerekével

A második világháború kitörése előtt Varsó zsidó lakosainak száma 375 ezer volt. 29,1%-a a főváros teljes lakosságának. 1940. november 16-án zárultak be véglegesen a varsói gettó kapui. A város lakosságának kb. 30%-át tömörítették be a város területének kb. 2,4%-ára. A következő hónapok során még több zsidót zsúfoltak be a környező városokból, falvakból. Német források alapján tudjuk, hogy a zsúfoltság elérte, sőt néha meg is haladta a szobánként 6-7 főt. A gettó fala három és fél méter magas volt, a tetején szögesdróttal. Azt a kétezer varsói zsidót, akik áttértek a keresztény vallásra, szintén bezsúfolták a gettóba, meghagyva számukra egy templomot, amelyet egy zsidó származású pap vezetett.


Mindennapos harc az életért

Varsó, Lengyelország, 1941. 09.19., egy fiú pénzért koldul a gettó egyik utcájánVarsó, Lengyelország, 1941. 09.19., egy fiú pénzért koldul a gettó egyik utcáján

Annak a 420 ezer zsidónak, aki 1942-ben a varsói gettóban tengődött, nap-nap után meg kellett küzdenie az életben maradásért, miután a nácik által meghatározott 184 kcal-os fejadag éhezésre, és végső célként éhhalálra ítélte őket. Ezt a leírhatatlan éhséget mutatja be az akkor 17 éves Rachel Auerbach naplója:

„Néhányan kifejtik a kabátjuk bélését, hogy azt eladják a piacon, és a pénzből egy negyed kilós kenyeret, vagy orvosi cseppeket vásároljanak. Az éhséget azonban nem lehet elűzni negyed kiló kenyérrel, és a betegségeket sem lehet meggyógyítani egy kis üvegnyi orvosi cseppel. A gyomor mindent elnyel és másnap új adagot követel.” [7]

Varsó, Lengyelország, gyerekek pénzért koldulnak az utcánVarsó, Lengyelország, gyerekek pénzért koldulnak az utcán

Nem csoda hát, hogy az élelem csempészet fő elfoglaltságává vált mindazoknak, akik erre képesek voltak, ide értve azokat a kicsi gyerekeket is, akik át tudtak osonni a falakon keletkezett réseken, valamint a kapukon úgy, hogy az őrök nem vették észre őket.

„Nagyon sokszor lőttek agyon élelemcsempészeket, köztük fiatal, 5-6 éves gyerekeket, akiket a fal mellett kaptak el. Ennek ellenére, figyelembe sem véve az áldozatokat, az élelemcsempészet egy pillanatra sem állt le. Sokszor még meg sem száradt az áldozatok vére az úttesten, és már újabbak indultak útnak. (…) A falon keresztül, a kapukon át, földalatti alagutakban, a csatornákban, és a gettó határvonalán álló házakon keresztül folyt a csempészés.” [8]

A varsói gettóbanA varsói gettóban

1940-42 között több mint 80 ezer ember halt meg a varsói gettóban az éhezés, a nélkülözés és a betegségek következtében.

„Vajon miről álmodtak azok a szerencsétlenek, akik a hóban fekve, ökölbe szorított kezekkel az üzletek kirakatára függesztették üveges tekintetüket? Biztos egy darab fehér kenyeret, egy szelet tortát, egy kis fehér túrót látnak a szemeik előtt. A gettóban ezeket „kenyérálmodóknak” hívták. Így hunyták le örökre a szemüket a gettó járdáin.” [9]

Adam Czerniakov, a varsói gettó Zsidó Tanácsának elnökeAdam Czerniakov, a varsói gettó Zsidó Tanácsának elnöke

Az éhség elleni mindennapos harcon kívül a gettó lakossága ki volt téve a kiszámíthatatlanul érkező náci parancsoknak is, amelyek szerint az általuk meghatározott nagyságú csoportoknak kellett jelentkezni a gettóból való eltávolításra. 1942. július 22-én Adam Czerniakow, a varsói Zsidó Tanács vezetője ezt írta naplójába:

„Reggel 7 óra 30. A kisgettó határvonalát a szokásos egységeken kívül még egy egység őrzi. Reggel 10-kor megjelent Sturmbannführer Höffle a barátaival. Elvágták a telefonvonalakat. A gyerekeket kivitték a szemben lévő kertből. Bejelentették nekünk, hogy az összes zsidót, korra és nemre való tekintet nélkül, néhány kivételezetten kívül, kitelepítik keletre. Ma délután 4 óráig hatezer főt kell nekik átadni. És legalább ennyi lesz ezen túl mindennap. Sturmbannführer Höffle berendelt a dolgozószobájába és bejelentette nekem, hogy feleségem egyelőre szabad, de ha a kitelepítés sikertelen lesz, akkor ő lesz az első, akit, mint túszt agyonlőnek.”

Az elnök tudta, hogy a deportálás a halált jelenti, ezért igyekezett haladékot kapni a náciktól. Leginkább az árvák számára szeretett volna mentesítést szerezni az elszállítás alól. Amikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy a németek semmilyen kedvezményt nem hajlandóak adni, ciánkapszulát vett be és öngyilkos lett. A dolgozóasztalán találtak egy cédulát, amin ez állt: „Holnapra tízezer, utána naponta hétezer.”

1942. július 22-én a nácik megkezdték a varsói zsidók deportálását a treblinkai haláltáborba, ami akkor kezdte meg működését.


A lodzi gettó: munkatábor vagy zárt gettó

18 Lodz, Lengyelország, 1941, Chaim Mordechai Rumkovski leérettségizett gimnazistákkal18 Lodz, Lengyelország, 1941, Chaim Mordechai Rumkovski leérettségizett gimnazistákkal

Lodz a háborút megelőzően Lengyelország második legnagyobb városa volt, Varsótól délnyugatra. Amikor 1939 októberében a nácik kinevezték a Zsidó Tanácsot, Mordechai Haim Rumkowski lett az elnök. Tántoríthatatlan céltudatosság jellemezte és erős egyénisége volt. A lódzi gettó irányításában minden eszközt megragadott, szervezett hírszerzéssel és politikai ravaszsággal irányította a rábízottakat. Jelenlétét és hatalmát mindenütt érezni lehetett a gettóban. Mindent, ami neki tetsző kezdeményezés volt kisajátított, magát, mint a dolog kitalálóját tüntette fel. Amivel nem értett egyet, az elsorvadt és megszűnt. Őt a gettó királyának nevezték. Időnként fehér ló vontatta fogaton kikocsizott. Arcképe megjelent a gettóban forgalomban lévő papírpénzeken. A gettó lakói igyekeztek megnyerni jóindulatát, ezért születésnapjára ajándékokat küldtek neki. A gettót, ahová mintegy 162 ezer zsidót zsúfoltak be, 1940. április 30-án zárták körül. 1941 és 1942 folyamán további 38 500 zsidót zsúfoltak be a gettóba, jobbára Lodz környékéről.

Rumkowski a gettó terültén felállított gyárak működtetésében látta az éhezés és a halál előli megmenekülés egyetlen lehetőségét. 96 üzemet létesítettek a gettó területén, amelyek többsége textilgyár volt. Ezekben 1942-43-ban több, mint 70 ezer munkás dolgozott.

A Zsidó Tanács volt a felelős a lakások elosztásáért, a közegészségügyért, valamint a német hatóságok által engedélyezett kis élelmiszeradagokat is ők osztották el. 1941 októberéig a tanács iskolarendszert is működtetett, amelyhez 45 elemi iskola és két középiskola tartozott, és 15 ezer gyerek tanult bennük. 1942 nyaráig öt kórház működött a gettóban.

A lodzi gettó teljesen el volt zárva a külvilágtól. Senki nem mehetett se be, se ki. A halálozási arány magas volt, a járványok, különösen a tífusz, gyorsan terjedtek. Más gettókhoz hasonlóan az éhezés általános volt. Fennállása alatt gettó lakosságának 20%-a, mintegy 43 500 ember halt éhen, illetve lett a fagy vagy valamilyen betegség áldozata.

1942. január 16-tól a chelmnoi haláltáborba kezdték deportálni a lodzi zsidókat. 1942. augusztus 7-től Auschwitzba szállították a gettó lakosait. 1942-ig a munka jelentősége a gettóban az éhezés csökkentése volt. Amikor megkezdődött a transzportok indítása a haláltáborokba, a munka szerepe megváltozott. Rumkowski szemében – más zsidó vezetőkhöz hasonlóan – a munka biztosította az életben maradást. Ez a felfogás késztette arra (néhány más zsidó vezetővel együtt), hogy beleegyezzenek a zsidók egy részének deportálásába, mert ezzel biztosítva látták a dolgozó emberek megmentését.

1942. szeptember 4-én Rumkowski a következő beszédet mondta a gettó lakossága előtt:

„Borzalmas csapás érte gettónkat. A legdrágább kincsünktől akarnak minket megfosztani, a gyerekeket és az öregeket akarják.

Nekem soha sem lehetett saját gyermekem, ezért legszebb éveimet a gyerekeknek szenteltem. Szívvel-lélekkel a gyerekekért éltem, munkálkodtam. Rémálmaimban sem gondoltam arra, hogy valaha is saját kezemmel kell majd őket feláldoznom.

Testvéreim! Öregségemre azzal a szörnyű kéréssel kell hozzátok könyörögve fordulnom, hogy adjátok nekem őket.

Anyák és apák, adjátok ide a gyermekeiteket!

(Jajveszékelő moraj robban ki a tömegből.)

Tegnap azt a parancsot kaptam, hogy húszezer zsidót küldjek el a gettóból. Ha nem, akkor majd ők összefogják és elűzik őket. Az most tehát a kérdés, hogy saját magunk cselekedjünk-e, vagy másra hagyjuk. Miután azonban mi nem azt nézzük, hogy mennyit vesztünk, hanem, hogy mennyit lehet megmenteni, én és közeli munkatársaim arra a következtetésre jutottunk, hogy bármennyire is nehéz a feladat, magunkra kell vállalni, és cselekedni kell.

Végre kell hajtanunk ezt a véres és borzalmas operációt, le kell amputálnunk a végtagokat, hogy a testet megmenthessük.

El kell vennem a gyerekeket, mert különben elvesztünk mindenki mást is.”

Lodz, Lengyelország, gyerekek deportációja a gettóbólLodz, Lengyelország, gyerekek deportációja a gettóból

A Gyermek Akciót végrehajtották, a lodzi gettó 1944 szeptemberéig fennállt, amikor utolsó gettóként a németek felszámolták és az életben maradtakat Auschwitzba deportálták. Köztük volt Chaim Rumkowski is, akit a megérkezése után azonnal kiszelektáltak és elgázosítottak.








Kérdések:

  1. Hogyan „igazolták” a gettóbeli körülmények a nácik állítását, miszerint a zsidók kártevők és fertőzést terjesztenek?
  2. Miért zárták be a kikeresztelkedett zsidókat is a gettókba?
  3. Milyen különbségek voltak a lengyelországi és a Szovjetunió 1941 júniusa után megszállt területein felállított gettók között?
  4. Mutasson rá két olyan problémára a Zsidók tanács helyzetében, amely megnehezítette működésüket!
  5. Hogyan próbáltak meg életben maradni a zsidók a gettók körülményei között?

A feladat továbbitására ide kattintson

Ajánlott irodalom:

  • Szita Szabolcs: Együttélés, üldöztetés, holokauszt, Korona Kiadó, 2001
  • Karsai László: Holokauszt, pannonica Kiadó, 2001
  • A holokauszt krónikája, Park Könyvkiadó, 2004, 170-460
  • Gideon Hausner: Itélet Jeruzsálemben, Európa könyvkiadó, Budapest, 1984, 83-106
  • Szokolay Katalin: És a varsói gettó felkelt…, Kossuth Könyvkiadó, 1983, 7-135
  • Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1939-45, Múlt és Jövő Kiadó, 200-266
  • Hosszú Gyula: Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról, pedellus Tankönyvkiadó, 2002, 125-141

[1] Amos Elon: Requiem Germani, Jehudim Begermania Lifnei Hitler 1743-1933, Israel, 2004, 136
[2] Documents of the Holocaust, Yad Vashem, Jerusalem, 1999, 173-178
[3] Yitzhak Rudashevski: Jomano sel náár mivilna, Bet Lohamei Hagetaot, 17-18
[4] Lejb Garfunkel: Kovna Hajehudit Behurbana, jerusalem, 1959, 47-48
[5] A. Weinreib: Memoires of a Doctor int he Vilna Ghetto, Moreshet, 1979, 53
[6] Jacob Gens beszéde a vilnai ifjúsági mozgalom képviselői előtt
[7] Rachel Auerbach, Varsó1942. április 16.
[8] E. Ringelblum: Notes from the Ghetto II, Varsó , 1961-1963, 274-277
[9] Részlet Mary Berg naplójából