Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies

Füstbeszállt életek

Első fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Második Lecke: A német zsidóság identitása és környezetéhez való viszonya 1939-ig


Amos Elon[1] „Német Requiem” c. könyvében így jellemzi a német zsidók és a többségi német társadalom közti kulturális kapcsolatot:

„Szinte nem volt még egy ilyen szoros, gazdag és kreatív kapcsolat két kulturális, vallási és etnikumi hagyományrendszer között.” Majd Elon Frederick Grienfieldet idézve folytatja: „Ha a végkifejlet nem lett volna ilyen borzalmas, akkor ma csodájára járnánk a nácizmust megelőző évtizedeknek, az aranykornak, amilyenhez fogható csak az olasz reneszánsz volt” [2]

Az a rettentő ellentét, amely egyfelől a kulturális gazdagság – amelyet a zsidók többségi társadalomba való beilleszkedése tett lehetővé -, másfelől a német zsidók náci uralom alatti sorsa között húzódik, alapvető kérdéseket vet fel. Milyen volt a német zsidók identitástudata, és ez hogyan befolyásolta mindennapi életüket?  Valóban beilleszkedtek-e a többségi társadalomba? Mi volt a beilleszkedés formája és mibenléte? Hogyan látták egyfelől a németek a zsidókat, másfelől a német társadalom részeként a zsidók saját magukat?

Ebben a tanegységben a fenti összetett kérdések lényegét megpróbáljuk megvilágítani.
A lecke felépítése:


A zsidók élete a Német-Római Birodalomban

Az első zsidók – valószínűleg Itáliából és a Nyugati Frank Királyságból bevándorolt tehetős kereskedőcsaládok – a IX. században telepedtek le a Rajna folyó környékén és a mai Németország más területein. Letelepedésüket a frank császárok privilégiumok adásával segítették elő, hogy segítsék a birodalomban a kereskedelem felélénkítését.  Mivel a föld művelése, ill. birtoklása tilos volt a zsidók számára, így megélhetési forrásukat a feudális birtokosokkal való kapcsolattartás, a mezőgazdasági, ill. ipari termékekkel való kereskedés biztosította.

A feudalizmus időszakában – s még utána is – a vallási különbözőségük alapjaiban meghatározta az európai zsidók kapcsolatát a közvetlen környezetükkel. A kóser életmód és a sabbat elválasztotta a zsidókat a keresztényektől. A keresztényekkel szembeni távolságtartás oka a zsidók részéről nem a keresztényekkel szembeni gyűlölet volt, hanem a zsidó hagyományhoz, szellemiséghez és valláshoz való ragaszkodás.

A keresztény egyház viszont a zsidók és keresztények érintkezésének egyre fokozottabb korlátozására törekedett, nemcsak a vegyes házasságot tiltotta meg, de azt is, hogy zsidók és keresztények együtt étkezzenek. Ezzel együtt kevés zsidóüldözésről tudunk a keresztes hadjáratok előtti időszakból.

A XI. és a XV. század között a központi hatalom gyenge volt és a vallási fanatizmus felerősödött. A zsidók által addig élvezett biztonság megszűnt, a keresztes hadjáratok zsidók elleni véres pogromokkal és vérvádakkal is jártak. Az 1348–50 közötti borzalmas pestisjárvány Európa lakosságának majdnem egyharmadát elpusztította, ekkor számos helyen a zsidókat okolták a pestisért, vádolták őket a kutak megfertőzésével. Ebben a légkörben elég volt egy kósza hír ahhoz, hogy máris elkezdődjön a zsidóüldözés. A Német-római Császárság területén az üldözések kegyetlenebbek voltak, mint máshol, ezért a zsidók nagyszámban menekültek Közép- és Kelet-Európa felé.

A XVI—XVII. század kulturális és anyagi szegénységgel járt a birodalomban élő  zsidók számára. Bár csak egyes városokban (pl. Frankfurtban) létesült gettó, de általánossá vált a kulturális és vallási megkülönböztetés. Az eltérő öltözködés és nyelvhasználat is társadalmi kirekesztettséget okozott. A kereskedelem volt az egyetlen terület, ahol a keresztények és a zsidók kapcsolatban álltak egymással. Gyanakvások közepette, a vallási gyűlölettel átitatott légkörben a zsidók befelé fordultak, saját közösségeikben élték mindennapjaikat.  Volt valamennyi önálló hatáskörük is; az uralkodók engedélyezték az istentiszteleteket, zsinagógák és temetők létesítését, a hitközségek szervezhették a közösség vallási és társadalmi ügyeit. Jogi önállóságuk lehetővé tette a belső vitás ügyeik rendezését, de ezt kizárólag zsidókkal szemben lehetett érvényesíteni. Az elöljáróik kinevezése az uralkodó engedélyétől függött, nekik saját vagyonukkal kellett kezességet vállalniuk a hitközség adóinak befizetéséért.

Jogi helyzet a középkorban
Berlinben, csakúgy, mint a Német-Római Birodalom más területein, a zsidók jogi szempontból megtűrteknek és idegeneknek számítottak, és a társadalmi-gazdasági élet margóján éltek. A tartományok csak és kizárólag gazdasági megfontolásokból tűrték meg a zsidókat. Azokat, akiknek nem volt megfelelő anyagi bázisuk, idővel kiűzték a városokból, és koldusként kellett vándorolniuk egyik zsidó közösségtől a másikig. Azok, akik a városokban maradhattak, csak azért kaptak – bármely pillanatban visszavonható – jogot az ott lakásra, mert gazdasági hasznot hoztak az adott városnak.


A zsidóság helyzete a felvilágosodás korában

1743 őszén egy 14 éves zsidó fiú akart a Rosenthal kapun át belépni Berlinbe. Ez volt a városfal egyetlen kapuja, ahol zsidóknak (és marháknak) szabad volt a belépés. A kapuőrök számára az utasítás egyértelmű volt: nem engedhetnek be olyan zsidót, akinek szemmel láthatóan nincs elég pénze a megélhetésre, még akkor sem, ha csak átmenetileg tartózkodna a városban. Így az egyik kapuőr csak hosszas faggatózás után engedte be a fiút, Moses Mendelssohnt, akiről kiderült, hogy a zsidó közösséget vezető rabbinak lesz a tanítványa, és az egyik gazdag zsidó polgár anyagi felelősséget is vállalt érte. Nem meglepő, hogy a fiú abba a városba igyekezett, ahol a zsidók (a 10 000-es lakosú városban kb. 2000 fő) kétharmada tehetős volt.

A zsidó tanulás és kultúra jellemzői a felvilágosodás időszaka előtt
Amikor Mendelssohn Berlinbe érkezett, csak jiddisül[3] és héberül beszélt, és csupán vallásos tanulmányokat folytatott. Ekkor még nem beszélt és nem olvasott németül. A fiatal Mendelssohn helyzete hűen tükrözi a középkori tipikus zsidó kulturális elzártságát. A Tóra és a Talmud határozták meg a szellemi életet, a zsidó iskolákban és jesivákban csak vallásos tanulmányokat folytattak, és a beszélt nyelv a jiddis volt. A nem zsidók kinevették ezt a „dialektust”, barbár nyelvcsökevénynek, nyávogásnak nevezték.

Moses Mendelssohn volt az „első fecske”, akivel olyan 150 év kezdődött, ami alatt a zsidó kulturális viszonyok lényegesen változáson mentek át. (Mendelssohn a Berlinbe érkezését követő két évtizeden belül Európa-szerte ismert német filozófus, filológus, irodalomkritikus és polihisztor lett, akit Kant, Herder és más nagy gondolkozó is ismert és nagyra értékelt. Lessing barátja, a Bölcs Náthán hősének mintája, nagy műveltségű humanista.)

A következő részben a zsidó kulturális életben zajló változások hátterét és mibenlétét próbáljuk feltárni.

A racionalizmus és humanizmus korszaka
A XVIII. század második felében csak nagyon kevés zsidó mutatott érdeklődést környezete kultúrája, az Európában néhány évtizeddel korábban megkezdődött felvilágosodás tanai, elvei, irányai iránt. A felvilágosodás szellemi atyjai hitték, hogy a világ összes baja orvosolható a racionális gondolkodás segítségével. Szerintük a valláson és az egyházon alapuló elveket, dogmákat fel kell, hogy váltsák a tiszta ész által meghatározott igazságok. Egyik, 1784-ben írt „Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás” c. művében Kant a következő meghatározást adja:

„A felvilágosodás az, hogy az ember elhagyja én-központú fejletlenségét, ami hátráltatója az egyén önálló, más segítsége nélküli megértési folyamatának. Ennek a fejletlenségnek pedig ő a felelőse, amennyiben az nem intelligencia-hiányból származik, hanem az elhatározás vagy a bátorság hiányából, hogy a szellemi képességeit használja, méghozzá más irányítása nélkül.”

A felvilágosodás középpontjában álló felfogás, miszerint az ember racionális lény, megingatta az emberek közötti társadalmi egyenlőtlenség morális alapelvét. A felvilágosodás eszméi olyan folyamatokat indítottak el, mint pl. az egyházak státuszának megingása, az ismeretek kitágítása, az egyén gondolkodásának és törekvéseinek a középpontba kerülése. Ezenkívül ezek az eszmék adták a francia forradalom gondolati-filozófiai alapjait. A felvilágosodás elterjedése Nyugat- és Közép-Európában a XVIII. század folyamán odáig vezetett, hogy a nem zsidó felvilágosult értelmiség megváltoztatta a felvilágosult zsidó értelmiséghez való viszonyát, és hajlandó lett őket mint embereket és mint lehetséges állampolgárokat is elfogadni.

A felvilágosodás lehetővé tette a zsidó és nem zsidó felvilágosult értelmiségből álló vékony társadalmi réteg közti kapcsolat megerősödését, és egyidejűleg elősegítette a zsidó felvilágosodási mozgalom kialakulását is.

Moses Mendelssohn a zsidó felvilágosodási mozgalom központi alakjává vált.  Úttörő szerepe abban állt, hogy miközben áttörte a zsidó kulturális-társadalmi bezárkózás falait, sikerült megőriznie zsidó identitását. Népe kulturális felemelkedésének érdekében sikerült a legjobb megoldást megtalálnia; a talmudi szövegeket új, racionális formában jelentette meg. Mendelssohn egyik legnagyobb érdeme a Tóra lefordítása németre, és új, héber nyelvű értelmezések készítése volt.


A felvilágosodástól az emancipációig

A zsidó és a nem zsidó felvilágosult értelmiség kapcsolata fontos szerepet töltött be a zsidók emancipálásának elindításában is. A folyamat egyik kiindulópontja az 1781-ben megjelent, „A zsidók társadalmi helyzetének javítása” c. értekezés volt, melyet a porosz Wilhelm Dohm írt, aki ebben az időben állami tanácsos volt. Dohm Mendelssohn egyik gyakori vendége, eszmetársa volt, aki  a zsidók politikai és polgári emancipációját hirdette:

„Hiszem, hogy lényegében nem tévedek, és hogy minden, előítélettől mentes olvasó támogatását élvezem akkor, amikor azt állítom, hogy a zsidók természettől fogva lehetnek ugyanúgy boldog, jó és hasznos tagjai a társadalomnak; hogy csak a korunk szelleméhez nem illő elnyomás okozta tulajdonságaik elrontását; a humanitáshoz, az igazsághoz és a felvilágosult kormányhoz méltóan el kell törölni eme elnyomást és javítani kell a zsidók helyzetén, ami az állam javát is szolgálni fogja.”

Dohm írásának nem volt azonnali, gyakorlati hatása, mégis visszhangra lelt. A következő évtizedekben a felvilágosodás eszméi lassan, fokozatosan elterjedtek, és elindítottak egy olyan folyamatot, melynek során a feudális társadalmi rétegek felbomlottak, megerősödött az önálló polgári réteg, és a zsidók egyenjogúvá váltak.

Az 1789-ben kitört francia forradalom, mint a felvilágosodás egyik gyakorlati megvalósulása, az emberi történelem egy új korszakának kezdetét jelöli.  Franciaország akkortól egységes nemzet lett, egységes törvényekkel és intézményekkel. A forradalmárok a király helyett a hazára esküdtek fel.  Minden franciából állampolgár lett, függetlenül társadalmi helyzetétől, származásától, vallásától. A forradalom eszméi Franciaország határain túl is elterjedtek (elsősorban Napóleon seregeinek szuronyain keresztül), és Közép-Kelet-Európában is elősegítették a zsidók egyenjogúsításához vezető út kiépítését.

A zsidók társadalmi helyzetében bekövetkező változás első jeleként 1812-ben III. Frigyes porosz király, – liberális állami tisztviselők többszöri nógatására – eltörölte a legtöbb zsidókat korlátozó törvényt. A zsidókat, legalábbis elvileg, ekkortól egyenjogú porosz állampolgároknak ismerték el, valójában a törvény ellentmondásai megakadályozták zsidók kinevezését kormányzati posztokra vagy egyetemi katedrára.

A zsidók egyenjogúsítása még hosszú évtizedeken át váratott magára, fokozatosan, lassú lépésekben valósult csak meg, és csak 1871-ben, a német egység létrejöttekor, a „Német Királyság Alkotmányának” megírásával teljesedett be. Az alkotmány törvény előtti egyenlőséget ígért a zsidóknak, amit ténylegesen csak a weimari köztársaság idején kaptak meg, miután gazdaságilag is megerősödtek, és polgáriasodtak.

A zsidók beilleszkedése az európai államok és népek életébe a XIX. századi zsidó történelem egyik meghatározó jelensége volt. E folyamat végére a zsidó teljes jogú állampolgárrá vált, és nem függött többé egyes uralkodók kénye-kedvétől.

Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon az egyenjogúsítás folyamata teljesen megoldotta-e a „zsidókérdést”? Sok szempontból a probléma nem oldódott meg. Az egyik fő nehézség abból eredt, hogy az emancipációt a zsidók és nem zsidók eltérően értelmezték. A nem zsidók azt remélték, hogy az emancipáció a zsidók többségi társadalomba való teljes beolvadásával jár, tehát egyedi identitásuk megszűnését, a teljes asszimilációt eredményezi. Míg a zsidók az emancipációban elsősorban csak jogi egyenjogúságot láttak, amely azonos lehetőséget biztosít a számukra a modern világban, de nem jár okvetlen a zsidó identitásuk elvesztésével.

A zsidók számára mindez másfajta problémát is felvetett, az identitástudat és az önmeghatározás kérdését.  A következőkben ezzel kapcsolatban két aspektust igyekezünk közelebbről megvizsgálni: egyfelől a zsidók viszonyulását a nem zsidó környezetükhöz, másfelől a zsidók hozzáállását az emancipációhoz.


A nem zsidók viszonyulása a zsidó emancipációhoz a XIX. században

Nyugat-Európa országaiban a zsidó emancipáció lassan, de viszonylagos biztonsággal haladt előre, míg Közép-Európában, s így Németországban is, a folyamat megakadt, és nehézségekbe ütközött. Lényeges változás zajlott ebben az időben a német értelmiség körében. A Napóleon elleni háborút a német szellem győzelmeként értékelték, ellentétbe állítva az „idegen szellemmel”, amely azokat az univerzális és racionális eszméket jelentette, amelyeket a XVIII. századi felvilágosodással terjedtek el. A felvilágosodással szemben a romantikus nemzetfelfogás kezdett elterjedni és gyökeret verni.  A romantika a középkort idealizálta és saját kora társadalmi folyamatainak, intézményeinek jogosultságára történelmi igazolást keresett.

A német értelmiség bizonyos körei felsőbbrendűnek tekintették a múlt hagyományain alapuló „keresztény államot”. Korábban az értelmiség felvilágosult körei a zsidók beilleszkedését segítették elő, míg most ugyanezekből a körökből kerültek ki a zsidók legesküdtebb ellenségei, akik újra napirendre tűzték a „zsidókérdés”-t. Az értelmiségi elit, melyet mélyen áthatott a frissen átélt azonosulás a német nemzeti közösséggel, nem érezhette magát szabadnak, amíg a nemzet nem tömörülhetett a vágyott önálló német nemzetállam keretei közé. A németek közt a szabadságeszmény az egyénről a nemzet egészére, így a politika területére transzformálódott, és a sajátos és egyedi tulajdonsággal felruházott nemzet és az eltéphetetlen vérségi kapcsolatokkal egybekötött nép felfokozott dicsőítésébe torkollt. A „Volk” fogalma biológiai szempont alapján kezdte meghatározni a nemzeti hovatartozást, ezzel ellehetetlenítve a „kívülállók” helyzetét.

A XVIII. század második felében kialakuló eszmeáramlat – a nemzeti romantika – fokozta a zsidók beolvadásával szembeni ellenérzést. A nemzeti romantika gondolkodói ellenezték a felvilágosodásnak azt az elméletét, miszerint az emberiség kezdetén az egyének szabad akaratukból hozták létre a „társadalmi szerződést”, amelyet bármikor fel lehet mondani. A nemzeti romantika felfogása szerint – amit más néven organikus romantikának is neveznek („organ” = „test”, egy egységet jelöl) – a nemzet az elsődleges természeti erőkhöz tartozik, ugyanúgy, mint a víz, a tűz stb.  A nemzeti romantika hívei szerint a zsidóknak a német társadalomban azért nincs helye, mert ők egy különálló etnikai csoportot alkotnak. Bár a zsidók a németekkel együtt éltek, nem részesei sem a kultúrának, sem a nyelvnek, és teljes egészében idegen testet alkotnak. Ebből következően szerintük nincs létjogosultsága a zsidók azon követelésének, hogy a jogegyenlőség alapján állampolgárságot kapjanak. A zsidó emancipáció ellenzői azt állították, hogy a vallásukhoz hű zsidók „állam az államban”, és ezért nem lehetnek hű polgárai a német államnak. Csak a zsidóságát megtagadó zsidó lehet szerintük lojális a német állammal szemben.

Az emancipáció oltalmazói a zsidók védelmére keltek, és azt hangoztatták, hogy a zsidók is hasznosak az állam számára, hűségük és lojalitásuk minden kétségen felülálló, és nem vágyakoznak másik hazába. A zsidók és jóakaróik azt remélték, hogy a gettó falainak leomlásával együtt eltűnnek a feszültségek és a félreértések a zsidók és keresztények között, és helyére a kölcsönös tisztelet lép.

A többségi környezet a maga részéről általában egyfajta áldozathozatalnak tekintette a zsidók befogadását. Azt várták el a szerintük romlott szellemi örökséget örökölt zsidóktól, akik csak nemrég ismerték meg az európai társadalom világát és szellemi értékeit, hogy szerényen húzzák meg magukat és érjék be valamiféle periférikus társadalmi helyzettel. Igazság szerint a legfőbb elvárásuk az volt, hogy a zsidó, mint olyan, szűnjön meg létezni (ekkor még csupán vallási és kulturális szempontból).

Az emancipáció kiváltott konkrét ellenérzéseket is. A jogi egyenlőség ugyanis lehetővé tette a zsidóknak azt, ami addig lehetetlen volt számukra: a hatalomba való bejutást. Azok, akik eddig csak gúnyt és megvetést váltottak ki nem zsidó környezetükben, mostantól már félelmet keltettek. Ahol eddig csak egyenként, személyükben ítélték el őket, mostantól kollektív bűnösnek számítottak; mindenféle problémák okozójának. A velük szembeni előítélet ideológiává, és az utca hangja politikai programmá vált. Az emancipáció előtti időszakban a zsidóellenesség megnyilvánulásai hosszú időn keresztül nem törtek a felszínre. Az emancipáció hatására viszont az antiszemitizmus politikai programmá vált. A modern antiszemitizmus, ahogyan azt ma ismerjük, elsősorban az emancipáció ellenhatásaként alakult ki.

Wilhem Marr német politikai agitátor 1873-ban közzétett egy pamfletet A zsidóság győzelme a németség felett címmel. Ebben elsőként használta az antiszemitizmus kifejezést, mint a zsidógyűlölet szinonimáját, és a kifejezés az előkelő társaság szótárában is szalonképesnek bizonyult. Jelképesen ezt az írást tekinthetjük a modern antiszemitizmus bölcsőjének. Ezen belül két fő irányzatot különböztethetünk meg. Az egyikben a zsidóellenes érzület gazdasági, társadalmi és kulturális érvekre szorítkozik. Politikai téren követeli a zsidók állítólagos befolyásának korlátozását, vagy pedig teljes és feltétlen asszimilációt várnak el tőlük. A másik fő vonal a faji alapú antiszemitizmus. H. S. Chamberlain 1899-ben publikálta  A XIX. század alapvonásai című munkáját. Nézete szerint egy faj számára a legnagyobb csapás a fajkeveredés, amely idővel saját bukását, eltűnését eredményezheti.

A teoretikusok a fajok küzdelmének társadalmi ábrázolásához a természettudományt, Charles Darwint és elméletét hívták segítségül, így alakult ki a szociáldarwinizmus irányzata. 1903-ban, a cári titkosrendőrség megrendelésére elkészült egy napjainkig tartó hatású mű, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve, amely egy világot behálózó állítólagos zsidó összeesküvést volt hivatott leleplezni.


Zsidó identitás az asszimiláció időszakában

A zsidókban a kulturális beilleszkedés és a jogi egyenjogúság megszerzésének időszakában erős hazafias érzelmek alakultak ki a szülőföldjük, a hazájuk iránt. Ezekről az érzésekről szól Moses Kalavari, a „Blau Weiss” zsidó ifjúsági mozgalom egyik alapítója egy 1911-ben publikált írásában:

„Apáink számára, ahogyan számunkra is, a német történelem azonos volt a saját népünk történelmével (...) Barbarossa császár, aki a német monda szerint egy nagy hegy belsejében alszik, és várja, hogy felébredjen, közelebb állt képzeletünkhöz, mint Dávid király, akit csak mint bibliai alakot ismertünk. (...) Vajon miért kaptunk Bar Micvánkra ajándékba olyan könyveket, amelyek ’császárainkat’ dicsőítik?”

Egyesek szerint nem volt a világon még egy olyan zsidó származású közösség, amely ilyen szoros és intim kapcsolatban állt volna szülőföldjével, annak tájaival, irodalmával, mint a német zsidóság – így éreztek majdnem egészen pusztulásuk pillanatáig. Néhány zsidó számára a hazaszeretet olyannyira fontos volt, hogy teljesen közömbössé vált a zsidó vallási és közösségi ügyek iránt, nem folytatták többé a vallási tanulmányokat, a zsidó öntudat és a zsidósághoz való tartozás érzése szinte teljesen kiveszett belőlük. Cvi Bachrach így emlékszik vissza családjára a XX. század elején:

„Vonzódtunk mindenhez, ami német volt. Anya például nem bírt jiddis szót hallani a házban. Goethét, Schillert, mindent, mindent (tudott) kívülről. Bialikról viszont kétlem, hogy egyáltalán hallott-e.”
(Cvi Bachrach, szóbeli tanúvallomás, Yad Vashem Történelmi Múzeum)

Berlini zsidó lány, 2. világháború előttBerlini zsidó lány, 2. világháború előtt

Sok zsidót mégis foglalkoztatott az identitástudat megoldatlan kérdése. Ugyanis a jogi egyenlősítési folyamat minden európai zsidót dilemma elé állított; egyfelől meg kellett határoznia a saját népéhez, a zsidó közösséghez való viszonyát, másfelől az őt körülvevő néphez, társadalomhoz fűződő viszonyát.

Annak ellenére, hogy a felvilágosodás hosszú ideig (egészen a XIX. század második feléig) csak kisszámú zsidóra volt közvetlen befolyással, mégis központi szerepet játszott a zsidó nép újkori történelmében. A felvilágosodás zsidó követői felismerték azt a problémát, amely egyre több zsidót érintett. Mendelssohn halála után (1786) a felvilágosodás új hívei másképpen kötődtek a zsidósághoz, radikálisabbak voltak, mint Mendelssohn. Több publikációjukban kritizálták a zsidó társadalmat, és különböző változtatásokat javasoltak, hogy felkészítsék a fordulatra.

A legfontosabb terület, amiben változást javasoltak, maga a vallás volt, amelyet szerintük a környezet elvárásához kellene illeszteni. A jogi egyenlőség kinyilatkoztatását követően Poroszországban 1812-ben a zsidó „felvilágosultak” azt javasolták, hogy a zsinagógai istentiszteleteken a héber nyelv helyett a németet használják, és töröljék az imakönyvből Jeruzsálem említését, mivel nekik, mint Poroszország szabad állampolgárainak csak Poroszország az otthonuk. A felvilágosodás követői tehát elsőként keresték a választ az emancipáció időszakában jelentkező zsidó identitásproblémákra. Még ha ezek a javaslatok nem is mindig valósultak meg, új megoldások keresésének elindítójává váltak. Két szélsőséges alternatíva fogalmazódott meg: vagy a teljes beolvadás a környező társadalomba és teljes szakítás a zsidó történelemmel és hagyományokkal, vagy a másik véglet szerint a zsidó hagyományok teljes mértékű követése, a szabályok megtartása, és a nem zsidó környezet bármilyen hatásának kizárása. Természetesen legtöbben az arany középutat keresték, mindkét társadalomnak szerves részei kívántak lenni.

A XIX. század utolsó negyedében sok szempontból javult a német zsidók helyzete, és ez optimizmussal töltötte el őket a jövőjük iránt. Majdnem mindenki őszintén hitte, hogy a vallási és más előítéleteken alapuló zsidógyűlölet a múlté, és lehetetlen, hogy az a kialakulóban lévő modern, racionális társadalomban tovább éljen. Remélték, hogy a mindennapi életbe való teljes beilleszkedésük az utolsó válaszfalakat is le fogja bontani is köztük és a többségi társadalom között. Elsajátították a német nyelvet, megismerték a német irodalmat, filozófiát, zenét, tudományt. A jogi egyenlőség lehetővé tette számukra, hogy fokozatosan bekapcsolódjanak a szabadfoglalkozásokba is, aminek eredményeképp a XIX. század második felében a zsidók között nagy számban találhatunk könyvkiadókat, újságírókat, írókat, zenészeket, színészeket, ügyvédeket és tanárokat.

A beolvadás (ami itt akkulturációt és egyenjogúságot jelent egyszerre) azonban csak lassan haladt, így összességében elmondható, hogy a XIX. század folyamán a zsidók többsége továbbra is társadalmilag elszigetelt maradt; leginkább egymás között házasodtak, s szabadidejüket keresztényektől távol töltötték, ünnepeiket külön ülték. Az üldözések és a pogromok ugyan ritkultak, de távolról sem állítható, hogy ebben az időszakban Németország plurális társadalom lett volna, ahol különböző vallású és etnikumú csoportok kölcsönös toleranciában élnének egymás mellett, és hogy a hagyományos zsidógyűlölet elmúlt volna.

Az 1800-as években Mendelssohn sok zsidó példaképe lett mind Németországban, de távolabb is. Dicsőítették munkásságát, és reményt merítettek keresztényekhez fűződő barátságaiból. A zsidók keresztény barátokkal való büszkélkedése arra utal, hogy valójában csak nagy nehézségek árán sikerült (ha egyáltalán sikerülhetett) a Mendelssohnhoz hasonló beilleszkedés. A társadalmi integráció sikertelensége azokat az identitással kapcsolatos kérdéseket tolta előtérbe, amelyek már az emancipáció kezdetétől fogva foglalkoztatták a német zsidóságot. Sokan kerültek közülük identitászavarba, amiből kétféleképpen lehetett kijutni. Az egyik út a kikeresztelkedés. (Ezt a megoldást választotta például a zeneszerző Felix Mendelssohn-Bartholdy, Moses Mendelssohn unokája, akit a szülei 6 éves korában, 1815-ben evangélikus hitre térítettek át. Felix Mendelssohn kora leghíresebb vallásos érzelmet megszólaltató zeneszerzője lett. Egy korabeli komikus mondta róla, hogy a „legzsidósabb dolog, amit Felix Mendelssohn életében tett, az a kikeresztelkedés volt.”)

A másik út, amit leginkább a XIX. század második felében választottak, a zsidó identitást tükröző régi életformához való visszatérés volt. Aminek egyik lehetséges oka az volt, hogy a német társadalom csak nagyon magas ár, a teljes zsidó identitás elvesztése ellenében volt hajlandó elfogadni a zsidó integrációt. 1870—1914 között legalább 25 új országos zsidó szervezet alakult Németországban. Meg kell említenünk az 1912-től egymás után létrejövő zsidó ifjúsági mozgalmakat és szervezeteket is. Annak ellenére, hogy tagságuk nem volt nagy, jelentős volt a szerepük a XX. század elején az emancipáció által felvetett problémákra kétségbeesetten megoldásokat kereső fiatal zsidók körében.

A berlini Bar Kochba csapat a Makkabia Zsidó Olimpián, 2. világháború előttA berlini Bar Kochba csapat a Makkabia Zsidó Olimpián, 2. világháború előtt

Az első zsidó ifjúsági mozgalom Németországban, a „Blau Weiss” tükrözte azt a szoros kulturális kapcsolatot, amelyet a német zsidók tápláltak a német kultúra iránt, még akkor is, ha elutasításba ütköztek. A németországi zsidó ifjúsági mozgalmak – amelyek többek közt azt követően alakultak meg, hogy a német ifjúsági mozgalmak többsége nem fogadott be saját köreibe zsidókat – sajátossága nyilvánult meg abban, hogy jobban kötődtek a német kultúrához, mint a többi külföldi zsidó ifjúsági mozgalomhoz. A „Blau Weiss”-nek, az „Ezra”-nak, vagy a „Brit Olim”-nak sokkal erősebbek voltak a német nyelvbe, kultúrába, Németország dalaiba, tájaiba és régi történelmének kincsestárába nyúló gyökerei, mint a többi külföldi zsidó ifjúsági mozgalomhoz fűződő kapcsolatai. Minden nehézség ellenére a német zsidók továbbra is azt remélték, hogy minden szempontból németeknek számíthatnak. Befogadásuk reménye 1914 augusztusában még fel is erősödött, amikor a császár kijelentette, „mostantól fogva nem ismerek pártokat, csak németeket”. Ezt úgy értelmezték, hogy a kijelentés a vallásbeli különbségekre is érvényes. A valóság azonban más lett. Minél jobban elhúzódott a háború és minél több veszteséget szenvedett Németország, annál erősebb lett az antiszemita propaganda; a veszteségekért és nehézségekért a felelősséget a zsidókra hárították. Utólag még azt is rájuk fogták, hogy a szocialistákkal közösen „kést döftek a hadsereg hátába”.


A zsidóság helyzete a Weimari Köztársaságban

Az 1918-ban létrejött weimari köztársaságban a zsidók végre nemcsak elvileg, de gyakorlatilag is egyenjogúakká váltak. A zsidók – több millió liberálissal és szociáldemokratával együtt – örvendezve fogadták a köztársaság kikiáltását. Társadalmi felemelkedésük szempontjából a weimari köztársaság egy olyan többévtizedes folyamat záró epizódja, ami a felvilágosodással és az emancipációra való áhítozással kezdődött.

Számos német zsidót szoros érzelmi szálak fűztek a német kultúrához. Abban nincs egyetértés, vajon valóban kialakult-e a német és a zsidó kultúra összeolvadásából egy új, minőségi szellemi szimbiózis – ahogyan azt Martin Buber állította.

Több mint száz évvel a felvilágosodás „hivatalos” kezdetét követően valósult csak meg a németországi zsidók tényleges vallási egyenjogúsága. Sokáig a zsidók, annak ellenére, hogy kitűntek a művészetekben és más szabadfoglalkozásokban, nem tölthettek be vezető pozíciókat sem a bíróságokon, sem a hivatalokban. A korábbi korlátozások nagy része az 1920-as évekre eltűnt, így a zsidók egyre jelentősebb szerepet tölthettek be a szellemi és a kulturális életben. Nagyobb sikerrel, mint a történelem során addig bármikor, végre sikerült a tehetséges zsidó nőknek és férfiaknak átlépniük a vallási, etnikai, társadalmi korlátokon, pl. Sigmund Freud elnyerte Frankfurt város rangos Goethe-díját. Saját állítása szerint ez az elismerés volt munkásságának csúcspontja.

A zsidók a politikától sem maradtak távol. Sokan, akik nem kapcsolódhattak be a politikai életbe a német császárság időszakában, a húszas években már politikai karriert is építhettek.  Huszonnégy zsidó vagy zsidó származású képviselő jutott be a Reichstagba. 1919—24 között hat zsidó származású miniszter volt az egymást váltó kormányokban; többek közt Hugo Preus, a DDP (a Német Demokrata Párt) tagja, akit igazságügyi miniszternek neveztek ki. Minisztersége alatt készült el, és személyesen is segítette a köztársaság alkotmányának megszövegezését. Walter Rathenau személye pedig egyaránt jó példa a zsidók politikai életbe való sikeres beilleszkedésére a weimari köztársaságban, és arra is, milyen bonyolult identitáskérdésekkel kerültek szembe a zsidók. Walter Rathenau 1867-ben született. Apja, Emil Rathenau az A.E.G., a Német Elektromos Művek vezetője volt, akinek halálát követően, 1915-ben Walter megörökölte apja állását. A zsidósághoz való viszonya nagyon összetett volt. 1897-ben írt egy értekezést Smá Israel címmel, amely arra szólította fel Németország zsidóságát, hogy a porosz modor és viselkedés tudatos utánozásával gyorsítsák fel a beilleszkedésüket a német társadalomba. Ugyanakkor megvetette a társadalmi és gazdasági megfontolásból kikeresztelkedő zsidókat. 1921-ben a békeszerződésben előírt jóvátétel fizetésére hat hónapon keresztül mint újjáépítési miniszter haladékot próbált nyerni a győzteseknél Németország számára, mivel az ellehetetlenítette és akadályozta a német gazdaság működését. Rathenau a barátai és anyja ellenzése ellenére 1922-ben elfogadta a külügyminiszteri kinevezést. Hosszú időn keresztül antiszemita támadások érték a versailles-i békeszerződés aláírása és támogatása miatt. Megértette, hogy élete veszélyben forog, de nem hagyta, hogy zsidó léte eltántorítsa őt Németország külpolitikájának irányításától. Azoknak, akik zsidósága miatt ellenezték kinevezését, így válaszolt:

„Miért ne? Én vagyok a legmegfelelőbb ember a feladatra. A német nép iránti elkötelezettségemet teljesítem azzal, midőn felajánlom szolgálataimat. Kötelességünk, hogy leomlasszuk az antiszemiták által felépített, minket egymástól elválasztó falakat.”

A húszas években különlegesen sok politikai merénylet történt Németországban, általában szélsőjobboldaliak voltak az elkövetők, akik a különböző mozgalmak (köztük az akkor megalakult náci párt) antiszemita és szélsőséges népnemzeti provokációi által felszított légkörben cselekedtek. Rathenau, aki nem volt hajlandó testőröket fogadni, szintén ilyen merénylők áldozatául esett 1922. június 24-én.

A Weimari Köztársaságot egyaránt érték támadások a jobb- és a baloldalról. Az 1919-i választásokon a középréteg nagy többsége még a republikánusokra szavazott. 1922-re – főleg a minden megtakarított vagyonukat megsemmisítő hiperinfláció következtében – átpártoltak ahhoz jobboldalhoz, amely elutasította a „zsidó kapitalizmust”, és a köztársaság megdöntésére tört. A válság alatt megalakult egy új párt, a Német Nemzetiszocialista Munkás Párt (NSDAP), amelynek  élén egy 30 éves leszerelt katona, az osztrák származású Adolf Hitler állt, aki retorikájával meghódította követői szívét: „Le a bűnös versailles-i szerződéssel! A zsidók állnak mögötte!” A náci párt propagandája a zsidókat vámpírokhoz hasonlította, akiket ki kell űzni Németország földjéről. Fő művében, a Mein Kampfban harcot hirdetett az árja népeket megrontó zsidók ellen.

„...ma a zsidó  Németország maradéktalan szétzúzására uszít. A zsidóság célkitűzése világos; Németország bolsevizálása csupán előjátékként jön számításba e zsidó világhódító tendencia további kiterjesztése szempontjából, melynek célja a zsidó pénzvilág igájában a népi-nemzeti értelmiség és a német munkaerő kiszipolyozása.  Mint oly gyakran a történelemben, a szoros gyűrűben lévő Németországban kell a fordulatnak bekövetkeznie. Ha népünk és államunk áldozatává válik e vér- és pénzéhes zsidó népelnyomásnak, úgy az egész föld belesüllyed e polip szorításába: ha Németország kiszabadítja magát ebből a szorításból, úgy megtörte az egész világra leselkedő legnagyobb népveszedelmet…”

Az 1929-es gazdasági válság következményeként a nácik ereje jelentősen megnőtt az 1930-as választásokra. Több mint hatmillióan szavaztak az NSDAP-re és ezzel a második legerősebb frakciót alkották a Reichstagban. 1932-ben Németországban a gazdasági válság a mélypontjára süllyedt, mintegy hatmillió munkanélkülit tartottak számon. A válság a nácik felemelkedését eredményezte, a szavazók egyharmada rájuk szavazott. Hosszas vívódás után az agg Hindenburg elnök Hitlert nevezte ki kancellárrá. Ezzel Németország egy faji alapon politizáló, a demokráciát elutasító politikai párt és vezetője irányítása alá került.

Az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy a háború kitörése előtti években hogyan élték meg a náci Németország mindennapjait az ott élő zsidók.


Németország, 1933. január 30. - 1939. szeptember 1.

Kirekesztő politikaKirekesztő politika

Egy zsidó férfi és keresztény barátnőjének nyilvános megalázásaEgy zsidó férfi és keresztény barátnőjének nyilvános megalázása

Faji táblázat egy náci propaganda füzetbőlFaji táblázat egy náci propaganda füzetből

Gyakorlatilag Hitler kinevezését követően szinte azonnal elindult a németországi zsidó lakosság üldözése. 1933 áprilisában elsőként a zsidó üzletek bojkottjára került sor. A kirakatüvegekre Dávid-csillagot festettek, és az ajtókba SA-legények álltak, gyakran a vásárlásról lebeszélő táblákkal, hogy visszatartsák a németeket a zsidó üzletekben való vásárlástól. Ehhez még nem nyerték el a társadalom széles rétegeinek támogatását, de az esemény maga sokat elárult az új rendszer sajátosságairól. A propagandaminisztérium, amelyet Joseph Goebbels vezetett, hozzálátott a társadalom minden rétegének (kisgyermekektől az idősekig) meggyőzéséhez arról, hogy a zsidók a német nép ellensége. A megközelítőleg 60 millió lakosú Németországban mintegy félmillió zsidó élt, tehát a lakosság nem egész 1%-a. Többségük asszimilált volt. Az átlag németet úgy érhette a zsidóellenes propaganda, hogy esetleg egész életében nem látott élő, valóságos zsidó embert.

A zsidóüldözés következő lépéseként a zsidó diákokat kizárták az állami iskolákból és csak zsidó oktatási intézményekben tanulhattak. A zsidó orvosokat, jogászokat kizárták a kamarákból.

„Berti, a férjem rögtön írt egy levelet az Orvosi Kamarának, az evangélikus rendelők irodájába, amelyben felmondott. A gyerekeket kivettük az iskolából, még április elején, annak ellenére, hogy az igazgató azt mondta, hogy még nem muszáj. De nekünk nem volt szükségünk további magyarázatokra. A gyerekek ettől fogva angolul kezdtek el tanulni egy zsidó tanárnőnél, akinek felmondtak egyik napról a másikra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül.” [4]

A náci Németország vezetői 1935 őszén Nürnbergben faji törvényeket fogadtak el A német vér és becsület védelmében címmel. A zsidó üzleteket árjásították, vagyis kisajátították. Ebben az időben a nácik a németországi zsidók kivándorlását akarták elérni. Természetesen az emigrálóknak vagyonuk jelentős részét Németországban kellett hagyniuk. Minden zsidó férfinak fel kellett venni az Izrael nevet, a nőknek pedig a Sárát. Egy svájci hivatalnok kezdeményezésére a németországi zsidók útlevelébe nagy J (Jude) betűt nyomtattak, amelyet látva a külföldi bevándorlási hivatalokban könnyebben felismerték az amúgy német nevet viselők közt a zsidókat, és ezért gyakran elutasították vízumkérelmüket.

Zsidókat kényszerítenek szlogenek lemosására Bécsben, az 1938-as Anschluß utánZsidókat kényszerítenek szlogenek lemosására Bécsben, az 1938-as Anschluß után

Amikor 1938 tavaszán Ausztria csatlakozott Németországhoz (Anschluss), újabb 125 ezer zsidó került náci uralom alá. Adolf Eichmann SS-alezredes vezetésével kivándorlási hivatalt állítottak fel, amelyen keresztül több tízezer zsidó távozhatott külföldre, természetesen ingó és ingatlan vagyonának hátrahagyásával. 1938 nyarán a nagyhatalmak Evianban nemzetközi konferenciát tartottak, amelyen a menekülni vágyó zsidó tömegek sorsáról szándékoztak dönteni. Végül a német hatóságokra bízták a zsidók sorsát. Októberben az összes németországi zsidó útlevelét bevonták. A hónap végén mintegy húszezer lengyel zsidót toloncoltak ki, akik a lengyel—német határon, a senki földjén, borzalmas körülmények között tengődtek. Az egyik kitoloncolt család gyermeke, Herschel Grynszpan november 6-án lelőtte a párizsi német követség másodtitkárát. Ezzel jó ürügyet szolgáltatott a náciknak arra, hogy egy előre megtervezett, bár spontánnak álcázott, az egész országra kiterjedő pogromot rendezzenek. Ez volt a „Kristályéjszaka”.

„November tizedike reggelén, amikor a munkahelyemre utaztam, és a zsinagóga mellé értem, azt vettem észre, hogy az épület kupolája lángba borult. Minden porcikámban remegtem az irtózattól. Az emberek tömegben álltak és döbbenten nézték a tűzoltókat, akik csak arra vigyáztak, hogy a tűz a környező házakra ne terjedjen tovább. Amikor beértem a gyárba, azt mesélték, hogy az összes zsidó üzlet is porig égett. Az árukat kiszórták az utcára, és azokat is felgyújtották. Kitudódott, hogy mindezt néhány fiatal suhanc követte el a párttól kapott felsőbb utasításra. Később megtudtuk, hogy Frankfurtban és Mainzban is hasonló dolgok történtek. Zsidó férfiakat az utca közepén tartóztattak le, és több zsidó lakásba is berontottak, ahol mindent felforgatva, rabolva leírhatatlan károkat okoztak.”

A kristályéjszaka miatt a németországi zsidóságot egymilliárd birodalmi márka kártérítés megfizetésére kötelezték.

A következő majd egy évben a németországi zsidók tömegei kísérelték meg az emigrációt. Nagy-Britannia vállalta, hogy befogad gyermekeket és fiatalokat, ezért elindultak az úgynevezett Kindertransportok, a gyermekszállítmányok. Szüleiktől elszakítva ugyan, de több ezer 18 év alatti zsidó fiatal lehetőséget kapott a további események előli megmenekülésre.

Kérdések:

  1. Mik voltak azok az erők, amelyek elősegítették, illetve gátolták a zsidók beilleszkedését a német társadalomba?
  2. A zsidók szemszögéből nézve melyek voltak az emancipáció pozitív jelenségei, illetve milyen problémákat okozott?
  3. Mit vártak el a zsidók az emancipációtól, és hogyan látta a német társadalom ezt a folyamatot?
  4. Mutassa be röviden Hitler zsidókról alkotott véleményét a megadott szakirodalom alapján! Hogyan valósultak meg ezek a nézetek a náci párt hatalomra kerülését követően?
  5. Melyek voltak a Kristályéjszaka okai a náci propagandában és melyek a valóságban?

A feladat továbbitására ide kattintson

Ajánlott irodalom:

  • A holokauszt krónikája, Park Könyvkiadó, 2004, 17-166
    Szita Szabolcs: Együttélés, üldöztetés, holokauszt, Korona Kiadó, Budapest, 2001, 15-30
  • Karsai László: Holokauszt, Pannonica Kiadó, 2001, 18-55
  • Hosszú Gyula: Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról, Pedellus Tankönyvkiadó, 2002, 30-33, 37-48
  • Lucy S. Dawidowicz: Háború a zsidók ellen 1939-45, Múlt és Jövő Kiadó, 2000, 3-107, 171-300
  • Ormos Mária: Hitler, T-Twins Kiadó, 1993, 87-120 (a Mein Kampf bemutatása)
  • Joseph Goebbels: Napló, Dunakönyv Kiadó, 1994, 197-201 (Kristályéjszaka)
  • Hadassa Ben-Itto: A máig élő hazugság, a Cion Bölcsinek Jegyzőkönyve cáfolata, Mazsihisz-Credit Kiadó, é.n., 35-67

[1] Ausztriai születésű, izraeli történész, társadalomkritikus és esszéíró.
[2] Amos Elon, Requiem Germani, Dvir, Israel, 2004, 12.o.
[3] Jiddis: A német és a héber nyelv keveréke, amely a közép- és kelet-európai zsidóság körében a hétköznapok során általánosan használt volt. A szavakat a héber nyelv betűivel írták le. Ennek a nyelvnek széles irodalma és kultúrája alakult ki (könyvek és sajtótermékek egyaránt).
[4] Frida Hirsch visszaemékezése