Friends  |  Press Room  |  Contact Us

The International School for Holocaust Studies

Füstbeszállt életek

Harmadik Fejezet: A zsidó közösségek a holokauszt előtt
Tizedik lecke: A szövetségesek és az Endlösung


1944. áprilisában két szlovák fiatal megszökött Auschwitzból. Egyikük, Rudolf Vrba, a Kanada-kommandóban dolgozott. Miután Alfred Vetzlerrel együtt megszöktek, írásba foglalta, hogy mi folyik Auschwitzban: ezt a beszámolót nevezik Auschwitzi jegyzőkönyvnek. Ezt írja:

„Ez az egész halál-gépezet egy elven alapult: hogy az emberek ne tudják, hová érkeznek és milyen célból. Pánik nélkül, példás rendben kellett menetelniük a gázkamráig. A pánik veszélyes volt, különösen a nők és a gyerekek szempontjából. Emiatt nagyon fontos volt a nácik számára, hogy senki közülünk ne ejthessen ki egyetlen gyanתt keltő szót sem. Aki közülünk megpróbált kapcsolatot teremteni, azt vagy agyonverték, vagy lelőtték a vagonok mögött. Ha pánik tört volna ki, azonnal lemészárolták volna a tömeget, ott, a rámpákon, ez pedig az egész gépezetet leállította volna. A következő vagont nem lehetett volna odaengedni, a hullák és a vér miatt, hiszen az még nagyobb pánikot keltett volna. A nácik számára ez létfontosságú volt: mindennek zökkenők és fennakadások nélkül kellett folynia. Nem volt szabad időt veszíteni."

A halálgépezet működtetésének mikéntjét a végső megoldás végrehajtásának kezdetétől a végéig leplezték, jelentős erőket fektetve a megtévesztési manőverekbe. A megsemmisítés végrehajtói még titkos jelentéseikben is kódokat használtak, mint pl. végső megoldás (értsd: szisztematikus kiirtás), különleges bánásmód (értsd: elgázosítás), stb. Amikor Lengyelországban a zsidókat a halálgyárakba hurcolták, azt mondták nekik, hogy keletre utaznak munkatáborokba, és gyakran kényszerítették is őket, hogy miután megérkeztek a gyilkosság helyszínére, adjanak hírt ismerőseiknek és rokonaiknak későbbre datált levelezőlapokon arról, hogy dolgoznak, és jó körülmények között vannak. Ezeknek a manővereknek és annak köszönhetően, hogy a táborokat mélyen a németek elfoglalta területek belsejében helyezték el, hosszú hónapokon keresztül nem jutottak el az emberirtás valóságos hírei a szabad világba. Azonban ilyen nagyméretű és rendkívüli akciót mégsem lehetett a végsőkig eltitkolni. A magyar zsidókat 1944 tavaszán deportálták a haláltáborokba, bámulatosan rövid idő alatt, az összeomlás előtti utolsó hónapokban, amikor a háború már csaknem véget ért, és a világ tisztában volt a zsidók kiirtásának tényével.

Ebben a tananyagban azt vizsgáljuk, hogyan viszonyultak a szövetségesek a zsidóság megsemmisítéséhez, és hogy mennyire tartották fontosnak az európai zsidóság sorsát?


A kérdések

Az események sorozata és a hadi helyzet alakulása még jobban elmélyítette a zűrzavart. Álljanak itt az események időrendben.

A szövetségeseknek a holokausztra való reagálásait két egymásba fonódó történelmi kérdés prizmáján keresztül lehet megközelíteni: a birtokukban lévő információk és a valóság ismerete közötti viszony, valamint a szándékaik és lehetőségeik közötti viszony kérdésén keresztül.

Hogy megérthessük a szövetségesek reakcióit, tudnunk kell, hogy milyen információknak adtak hitelt, mikor érkezett el hozzájuk a végső megoldás híre, mikor vált számukra teljesen világossá, hogy a különböző helyeken elkövetett gyilkosságok nem egymástól függetlenül kiütött járvány következményei, hanem egy összefüggő, céltudatos irtó hadjárat erseményei, amelyek kitűzött célja minden egyes zsidónak a legyilkolása, aki csak a nácik fogyla let. Az Endlösung gondolata és végrehajtása a bűnözésnek eladdig ismeretlen mélységeihez vezetett. Számunkra az a kérdés vetődik fel, hogy mikor következett be az a fordulat, amikor a szövetségesek a maguk részéről ezzel párhuzamosan eljutottak odáig, hogy fel tudják fogni annak a bűnnek a dimenzióit, amely az egész leigázott Európában dühöngött. Ezeknek a kérdéseknek egy másik aspektusa az a dialektikus feszültség, amely a szövetségesek zsidómentési szándékai és lehetőségei között húzódott. A szövetségesek reagálásaival kapcsolatban alapvető problémal, hogy egyáltalán megpróbálták-e valamikor is a háború folyamán megmenteni Európa zsidóságát vagy sem? A válasz nem csak a harcok, hanem a tervek elgondolásának szintjein is keresendő.


A hírek kiszivárognak

1941. nyarának közepétől a szövetségesek már tudtak a gettókba és kényszermunkára hurcolt zsidók szörnyű helyzetéről. Az 1941 nyara előtti időkből nem kereshetjük nyomát a szövetségesek reagálásnak, hiszen addig tömeges gyilkosságok nem fordultak elő. Csak néhány héttel a Barbarossza-terv megvalósításának kezdete után jutottak el hozzájuk a zsidók legyilkolásának első, szörnyű hírei.

A legmegrázóbbak azok a beszámolók voltak, amelyek közel 50 ezer kijevi zsidó 1941 szeptemberi legyilkolásáról érkeztek ugyanez év novemberében. Ezek a beszámolók azonban nem szóltak semmiféle átfogó programról vagy kialakított módszerről, és jórészük annyira fölülmúlt minden képzeletet, hogy nem lehetett nekik hitelt adni. Az első olyan, sok adatot magába foglaló és átfogó képet nyújtó beszámoló Molotov külügyminiszeré volt, amelyet levélben küldött szét a Moszkvában székelő nagykövetségeknek. 1942. március 13-án Jacobson, a Joint magyarországi képviselője az Egyesült Államokban értekezletet tartott a Sonderkommandók kelet-európai működéséről. Elmondta, hogy tudomása szerint 300 ezer zsidót gyilkoltak le. Fő forrása, akkor a frontról hazatérő magyar katonáknak az elbeszélései voltak. 1942. május 18-án a New York Times cikket közölt G. S. tollából, aki Németországban rekedt, amikor az EgyesültÁllamok belépett a háborúba. Ő nyilvánosságra hozta, hogy a németek több mint 100 ezer zsidót legéppuskáztak a balti államokban, körülbelül ugyanennyit Lengyelországban és kétszer ennyit Oroszországban.

Az első beszámolót, amely egyértelműen kimondja, hogy a nácik Európa egész zsidóságának kiirtását tervezik, a Bund (a zsidók szocialista pártja Lengyelországban és Litvániában) csempészte ki Varsóból Nyugatra, 1942 májusának végén. A beszámolót a Londonban működő emigráns lengyel kormányhoz intézett, cselekvésre felszólító, kétségbeesett felhívás zárta. Állítása szerint 700 ezer zsidót mészároltak le lengyel földön, adatokat közölt a színhelyekről és a gyilkosság módszereiről. Ezeket az adatokat a sajtó és a rádió is megerősítette, a BBC idegen nyelvű adásai, a Daily Telegraph 1942. június 25-én, valamivel később amerikai és más brit újságok cikkei. 1942. júliusában a brit és az emigráns lengyel kormány sajtóértekezletet tartott abból a célból, hogy hivatalos formában tegyék közzé a Bund beszámolójának adatait. A brit kormányt B. Bracken szóvivő és propaganda főnök képviselte olyan szellemben, hogy a hallgatóság arra a meggyőződésre jusson: noha van benne némi igazság, a beszámoló mindössze propagandisztikus célokat szolgál.

1942. júniusában és júliusában, egy Irena Adamowicz nevű lengyel nő több gettóba is eljutott. Részletes tájékoztatást adott a cionista ellenállóknak arról, amit uazásai során megtudott. Név szerint említette a belzeci, sobibori és majdaneki megsemmisítő táborokat. A híreket azonban kevés kivétellel nem akarták elhinni még maguk az érintettek, a halálra szánt zsidók sem. Annak a néhány embernek pedig, akiknek sikerült megszökni a különböző haláltáborokból, nem hittek.

Még szintén júniusban a Chicago Tribune közölt egy írást, amely 258, koholt vádak alapján kivégzett berlini zsidó meggyilkolásáról szólt. Médiaszakértők szerint azért, mert az ádlozatok száma konkrét volt, nem körülbelüli, és az olvasók számára elfogadható nagyságrendű. Deborah Lipstadt szerint a meggyilkolt zsidók létszámát több esetben azért is nehéz volt elfogadni, mert az áldozatokkal kapcsolatban álló csoportoktól származtak.

1942. augusztusában, amikor a kétségbeesett zsidókat Franciaországban, Varsóban és még számos helyen elhurcolták a deportáló vagonokban, fontos információ érkezett Gerhart Riegnerhez, a Zsidó Világkongresszus genfi képviselőjéhez egy német iparos jóvoltából, akinek a háborús gazdaságban játszott szerepe miatt tudomása volt a nácik titkos terveiről is. Ez a német iparos 1942 júliusában érkezett Berlinből Svájcba azzal a hírrel, hogy a náci tervek szerint egész Európa zsidóságát kiírtják. Riegner maga is Németországból menekült zsidó volt és nemzetközi jogi ismeretekkel rendelkezett. 1942. augusztus 8-án, miután megbizonyosodott a hír valódiságáról, beszámolt róla a genfi amerikai konzulátuson. Híradása a következőket tartalmazta:

„Hitler vezérkara azt tervezi, hogy felszámolja Németország és a németek megszállta európai területek egész zsidóságát, miután a keleti részeken tömörítik őket. A tervben szereplő zsidók száma három és fél és négy millió között mozog, és azt a célt szolgálja, hogy egyszer s mindenkorra megoldja a zsidókérdést." [1]

Ezeknek a híreknek és a Bund beszámolójának a nyomán keletkezett az a távirat, amely megdöbbentette a brit és az amerikai zsidóságot a tömeges gyilkosságokról szóló tartalmával. Ennek ellenére, Stephen Wise csak 1942. november 24-én adta át ezeket az információkat egy sajtóértekezleten az EgyesültÁllamok politikai osztályának, mégpedig azért ilyen hosszú idő múltán, mert a politikai osztály utána akart járni az adatok hitelességének. Tizenegy nappal ezután 78 lengyel zsidó menekült érkezett Palesztinába, a Nagy-Britannia és Németország közötti hadifogolycsere keretében. A Szochnut dolgozói meginterjúvolták ezeket a menekülteket, akik beszámoltak a Soá minden borzalmáról, amit a saját szemükkel láttak. Ezek az interjúk 1942. november 23-án láttak napvilágot a palesztinai héber nyelvű sajtóban, fekete keretes címekkel. Az említett dátumok szerint három földrészen csaknem egy időben jelentek meg ezek a döntő jelentőségű tanúvallomások. Tehát mind az EgyesültÁllamok, mind Nagy-Britannia kormánya számára elérhetők voltak a hírek, három forrásból is.

1942. november 26-án a New York Times 26. oldalán a következő cikk jelent meg:

„Egymillió lemészárolt lengyel zsidó – Az ország zsidó lakosságának mintegy egyharmadát ölték meg a nácik

Lengyelország zsidó lakosságának mintegy egyharmada, kb. egymillió ember pusztult el az ország hároméves náci megszállása alatt, mondta a londoni Lengyel Nemzeti tanács zsidó tagja, dr. Ignacy Szwarcbart tudósítónknak, közzétéve a lengyel emigráns kormány adatait a nácik zsidóellenes ténykedéséről.

Dr. Alfred Rosenberg, a nácik fő faji ideológusának terveit szisztematikusan végrehajtják. Rosenberg szerint az európai zsidókérdés akkor fog megoldódni, ha egyetlen zsidó sem marad életben. A tömeggyilkosságok és az elgázosítás mellett ezrek halnak meg ’tervszerűen terjesztett betegségek következtében, illetve olyan, szándékosan előidézett körülmények között, melyekben a gyermekek és az idősek nem tudnak életben maradni’, mondta dr. Szwarcbart.

További egymillió ember élete van veszélyben az éhezés és az orvosi ellátás hiánya miatt. A nácik nem csinálnak titkot abból, hogy minden olyan zsidónak, akinek már nincs hadiipari szempontból haszna, el kell pusztulnia. Lengyelország ma egy hatalmas tömegsír. Európa minden részéről szállítják a zsidókat a varsói gettóba, ahol két csoportba sorolják őket, az egészséges és fiatal emberek alkotják az egyiket, a gyerekek, az öregek és a betegek a másikat. Ez utóbbi csoportot továbbküldik keletre likvidálás céljából. Lublinban két gettó van, egyik a munkaképeseké, a másik a halálraítélteké.

Százhúszezer zsidót hoztak Csehszlovákiából, tízezret Németországból, Ausztriából, Magyarországról, Hollandiából, Belgiumból és Franciaországból. A lódzi gettóba került a legtöbb nyugati zsidó. Ez a gettó le van zárva, semmiféle hírt nem engednek kiszivárogni a falai közül, már hetek óta.

Stephen S. Wise rabbi, aki a zsidó szervezetek jelenlegi tanácskozásának elnöke, tegnap kijelentette, hogy a zsidó szervezetek szerint kétség nem fér ahhoz, hogy Hitler végre akarja hajtani bejelentett szándékát, azaz ki akarja irtani a zsidókat a nácik által megszállt területeken.

A zsidó szervezetek, mondta Wise rabbi, felhatalmazták őt arra, hogy kérje a keresztény szervezeteket, emeljék fel hangjukat a zsidó áldozatok érdekében. A közelgő december 13-I, szombati napot a gyász napjává teszik, és böjtöléssel és imádkozással töltik mindazokon a terülteken ahol a zsidók még szabadon élhetnek.”

A közvélemény és a lengyel kormány nyomása folytán a szövetségesek közös nyilatkozatot tettek 1942. december 17-én. Várható lett volna, hogy legalább ettől az időponttól fogva meginduljanak a szövetségesek mentőakciói. Ám 1942 decemberében, amikor a nyugati hatalmak, minden valószínűség szerint, már kezdték fölfogni a Soá valódi mivoltát, a fegyveres erők még túlságosan távol voltak a nyugati fronttól. Annak ellenére, hogy jelentős győzelmeket arattak ֹÉszak-Afrikában, a döntő sztálingrádi csata még nem zajlott le.

1944. januárjának elején az amerikai pénzügyminiszter kapott egy feljegyzést, aminek a címe a következő volt: Jelentés a Miniszternek a zsidók gyilkolásáról. A dokumentum a következő leírást tartalmazta:

„A történelem egyik legszörnyűbb gaztette, az európai zsidók megsemmisítése változatlan lendülettel zajlik. Ez a kormány hosszú idővel ezelőtt leszögezte, hogy ki kell dolgozni bizonyos programokat azoknak a zsidóknak a megmentésére, akiket még meg lehet menteni. A rendelkezésemre álló információk meggyőztek arról, hogy bizonyos kormánytisztviselők, akiknek feladata e programok kidolgozása lett volna, nemcsak általános késlekedéssel és szándékos hanyagsággal vádolhatók, hanem azzal is, hogy megpróbáltak másokat megakadályozni abban, hogy a Hitler elől menekülő zsidóknak segítsenek.

Tisztában vagyok e kijelentésem súlyosságával, és csak azután teszem közzé, hogy alaposan mérlegeltem mindazokat a sokkoló információkat, melyeknek birtokukba jutottam az elmúlt hónapok során.

Ha csak drasztikus intézkedésekre nem kerül sor sürgősen, biztosra veszem, hogy ez a kormány nem fog hatékony lépéseket tenni annak érdekében, hogy megakadályozza a zsidóság kiirtását a németek uralta Európában, és ennek a kormánynak akkor osztoznia kell a megsemmisítés felelősségében.

E kérdésnek a kormány általi kezelése tragikus hiányosságokat mutat. Bizonyos kormánytisztviselők a következőkben bűnösek:

  1. Nemcsak, hogy nem használták a kormány befolyását és eszközeit arra, hogy segítsenek a Hitler elől menekülő zsidók megmentésében, hanem ezeket az eszközöket a segítségnyújtás megakadályozására használták fel.
  2. Nemcsak, hogy nem működtek együtt magánszervezetekkel különböző mentési programok kidolgozásában és végrehajtásában, hanem lépéseket tettek e programok meghiúsítására.
  3. Nemcsak, hogy nem igyekeztek pontos adatokat gyűjteni Hitlernek az európai zsidóság kiirtását célzó tervéről és tetteiről, hanem hivatali hatalmukkal visszaélve megpróbálták megakadályozni az e részletekre vonatkozó információk megszerzését.
  4. Bűneiket megpróbálták fedezni a következőkkel:
    1. titkolózás és félreértelmezés;
    2. hamis és félrevezető magyarázatok adása arra vonatkozóan, hogy miért nem cselekszenek, illetve, hogy miért próbálják megakadályozni mások cselekvését; c) hamis és félrevezető nyilatkozatok kiadása állítólagos eddigi cselekedeteikről.”

A tények ilyen szintű ismerete mellett logikusan merül fel a kérdés: milyen lépéseket tettek, tehettek a Szövetséges hatalmak a náci népirtás megakadályozására?


Hogyan reagáltak?

Felvetődik a kérdés, hogy miután ismeretessé vált számukra a rettenetes igazság a zsidók sorsát illetően, vajon megkísérelték-e a szövetségesek, hogy lépéseket tegyenek a zsidók életének megmentése érdekében, amikor azoknak ettől függött életük vagy haláluk. 1941 decemberében, a Pearl Harbor-i támadás után Roosevelt elnök az amerikai néphez intézett rádióbeszédében ezt mondta:

„Amerika számára csak egyetlen megoldás létezik, a teljes és végleges győzelem."

1943. január 14-én, a casablancai sajtóértekezleten tartott beszédében pedig így nyilatkozott:

„Én úgy gondolom, és mindannyian ezt gondoljuk, noha még senki sem foglalta írásba, hogy csak akkor lehet meghonosítani a békét a világban, ha Németország és Japán háborús erejét felszámoljuk. Ezért szükséges, hogy Németország, Olaszország és Japán feltétel nélkül megadja magát." [2]

Háború idején minden országnak nyíltan bevallott nemzeti érdeke a győzelem. Miután a Szovjetunió is és az EgyesültÁllamok is belépett a háborúba, a szövetségesek arra összpontosították minden erejüket, hogy minél hamarabb győzelmet arassanak. 1943 elején, amikor a mérleg nyelve a szövetségesek javára billent, az amerikai és az angol közvélemény nyomása nem szűnt meg a mentőakciók érdekében. Amerika és Nagy-Britannia rákényszerültek egy közös konferencia megtartására a mentés tárgyában, ez volt a Bermuda-konferencia. A konferencia azonban mindjárt csalódást okozott. Ha megvizsgáljuk a tárgyalás gyér eredményeit, világossá válik, hogy a célja sokkal inkább volt az, hogy a szövetséges államok kormányait felmentse a mentésre felszólítók nyomásától, mintsem az, hogy zsidókat mentsen meg. A konferencián csak két állam képviseltette magát, Nagy-Britannia és az EgyesültÁllamok, az önkéntes mentőszervezetek nem voltak képviselve, de még mentést szolgáló tervek, elképzelések sem hangzottak el. Ezzel szemben a konferencián leszögezték, hogy nincs lehetőség hajókat rendelkezésre állítani azoknak a túlélőknek az elszállítására, akiknek sikerült átmenetileg menedéket találni. Kinyilvánították, hogy nem bocsátkoznak az ellenséggel tárgyalásokba a mentés érdekében, és hogy nem vonnak el erőket a harcok rovására. A zsidó szervezetek a közvélemény bevetésével gyakoroltak nyomást annak érdekében, hogy a képviselőház nyilvánosan tárgyalja meg az európai zsidóság sorsát. Ebben az időszakban tudódott ki a pénzügyi dolgozók számára, hogy a politikai osztály megakadályozza a mentési akciókat és még az európai zsidóság sorsáról szóló információkat sem engedte átjutni. Erre Roosevelt elnök elrendelte a War Refugee Board, a WRB megalapítását. Ennek a feladata az volt, hogy tegyen meg minden lehetségest minden egyes, a náci üldözés folytán veszélybe került emberélet megmentésére. A WRB engedélyt kapott olyan tevékenység folytatására is, amelyek előzőleg tilosak voltak, mint például az ellenséggel folytatott tárgyalások, vagy pénzek átjuttatása ellenséges területekre. A történészek becslései szerint a WRB kb. 200 ezer zsidó megmentésében játszott kulcsszerepet. Hány lelket lehetett volna megmenteni, ha a WRB-t egy évvel korábban alapítják meg? A WRB tevékenysége sikerének nagy része éppen abban rejlett, hogy akkor már 1943-at írtak. 1942-ben ugyanis egy amerikai intézménynek nem sok esélye lett volna arra, hogy hatást gyakoroljon Európa államaira, mégpedig Németország közelsége és óriási ereje miatt, miközben Amerika olyan messze volt tőlük, és nem bizonyította még erejét.

1944-ben a sikeres harci cselekmények a frontokon a zsidóság számára is a közvetlen életveszélytől való megmenekülés esélyével kecsegtettek. A Szövetségesek kinyílvánított célja, a háború megnyerése és a maradék zsidóság tragédiájának megakadályozása, időben egybeestett.

Megkezdődött a még életben maradt zsidóknak a felszabadítása, a náci iga alatt nyögő maradék zsidóságban pedig felébredt a remény, hogy az ő számukra is eljön a szabadulás. Dél-Olaszország felszabadulása és a szovjet csapatok előrenyomulása a keleti fronton lehetővé tette a szövetségesek számára, hogy megfontolás tárgyává tegyék a Lengyelország nyugati részében fekvő katonai célpontok bombázását. 1944 elejére döntő légi fölénybe kerültek, és rendszeresen bombáztak német katonai célpontokat. 1944 tavaszán és nyarán amerikai repülőgépek indultak felderítésre Olaszországból az auschwitzi táborkomplexum fölötti légtérbe, hogy felvételeket készítsenek az ottani hadiipari létesítményekről. Augusztustól kezdve jó néhányszor bombázták a háborús célokra szintetikus gumit és fűtőanyagot gyártó üzemeket. Ugyanekkor a közvélemény sürgette a szövetségesek vezetőit, hogy bombázzák az auschwitzi megsemmisítő tábort és a Magyarországból Auschwitzba vezető vasútvonalakat is. Ez az akció annak a részletes információnak az alapján indult meg, amelyet négy, a táborokból megszökött zsidó szolgáltatott, közöttük az Auschwitzból 1944 áprilisában kijutó Rudolf Vrba és Alfred Wetzler. Szlovákiában jegyezték le a tábor halálgépezetének pontos működését harminc oldalas jegyzőkönyvükben. Az Auschwitzi jegyzőkönyv eljutott Magyarországra is, lefordították és megtalálták a módját, hogy Horthy Miklós kormányzó kezébe kerüljön. A jegyzőkönyvet aztán eljuttatták a semleges országokba, tartalmát közzé tették az újságok június közepén, a krematóriumok rajzaival együtt. Eljutott Mclallandhez, a War Refugee Board tagjához is. Május közepén, amikor Magyarországon az északi csendőrkerületek zsidóságának tömeges deportálása megkezdődött, több zsidó vezető, közöttük Weissmandel rabbi Szlovákiából és a zsidóság képviselői Budapestről kérték, hogy bombázzák a Lengyelországba vezető vasútvonalakat. Kérésükhöz csatolták a vasúti csomópontok megnevezését: Kassa és Eperjes, megjelölve az egyetlen vasútvonalat, amely összekötötte őket. A kérelmet rejtjeles táviratban, a Pozsonyban működő földalatti mozgalom juttatta el Isaac Sternbuch-hoz, a mentőbizottság svájci képviselőjéhez, ő körülbelül május 17-én kaphatta kézhez. A szövetségesek - több okból is - következetesen visszautasították a vasútvonalak bombázását. Először is állításuk szerint technikai szempontból a berepülések megvalósíthatatlanok, mivel nincsenek olyan bombázógépeik, amelyek képesek oda-vissza megtenni az utat bombaterhükkel megrakodva. Ennek az állításnak a hazug volta azért is volt szembeötlő, mert ugyanebben az időben bombázták az auschwitzi táborba telepített gyár-komplexumot. Nagy-Britanniában a légierők hivatala lesöpörte asztaláról a kérelmet anélkül, hogy megvizsgálta volna, bár Winston Churchill és a külügyminiszter támogatta. Azok az emberek, akik az amerikaiak számára elkészítették a légi felvételeket az auschwitzi ipari létesítmények bombázásának céljára, nem tudtak a mellette elterülő hatalmas tábor gyilkos tevékenységéről, noha ezek is láthatók voltak egyes felvételeken. A vezető politikusok, noha már tisztában voltak a zsidók tragédiájával, nem tanulmányozták ezeket a felvételeket egészen a hetvenes évek végéig. (A fényképek az amerikai állami archívumba kerültek, és Jimmy Carter hozta el őket Izraelbe 1979-ben, majd átadták őket a Yad Vashem-nek.) Azt is állították, hogy a bombázások nem csak hogy nem mentették volna meg a zsidókat, hanem még sokkal több zsidó halálát okozták volna, mivel lehetetlen lett volna elkerülni, hogy a foglyokat bombatalálat érje. A szövetségesek arra is ügyeltek, nehogy a zsidók kivételezett bánásmódban részesüljenek más üldözöttekkel szemben, akik szintén rászorultak a mentésre. Ha kivételeztek volna a zsidókkal, akkor alátámasztották volna azt a náci ideológiát, miszerint a zsidók mindenki mástól különböznek, a szövetségesek, pedig nem voltak hajlandók igazolni a nácik propagandáját.

Két, egymást kiegészítő jelszó szerű mondatban foglalható össze a szövetségeseknek minden katonai jellegű megmozdulástól való tartózkodása a zsidók ügyében: „a mentés legjobb eszköze a győzelem" és „minden erőnket a háborúra kell összpontosítani". Minden megmozdulás, ami eltérít a háborús erőfeszítésektől, hiábavaló, és oda vezet, hogy még kevesebb ember menekülhet meg. Nehéz lett volna a háború időszakában fellépni ezek ellen az érvek ellen, és még maga a WRB is elfogadta őket.


Kérdések:

  1. Melyek voltak azok a tényezők, amelyek megakadályozták a zsidók módszeres legyilkolásának és mindannak, ami vele kapcsolatos volt, a tudomásul vételét?
  2. Mikor és hogyan jutott a szövetségesek tudomására az európai zsidóság megsemmisítésének ténye?
  3. Mik voltak a szövetségesek vezetőinek meggondolásai és indokai a végső megoldásra vonatkozó információkra adott válaszaikkal kapcsolatban?
  4. Fejtse ki véleményét azokról a magyarázatokról, amelyeket a szövetségesek adtak az auschwitzi megsemmisítő tábor bombázásával kapcsolatban!!
  5. Magyarázza meg a tanultak alapján, mennyiben voltak hatásosak zsidók helyben hozott határozataik a szövetségesek politikájának árnyékában?

A feladat továbbitására ide kattintson

Ajánlott irodalom:

  • A holokauszt krónikája, Park Könyvkiadó, 2001
  • Szita Szabolcs: Együttélés, üldöztetés, holokauszt, Korona Kiadó, 2001
  • Karsai László: Holokauszt, Pannonica Kiadó, 2001
  • Szemtől szemben a történelemmel és önmagunkkal, Korona Nova Kiadó, Budapest, 1997, 394-399
  • Hosszú Gyula: Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról, Pedellus Tankönyvkiadó, 2002, 225-227
  • Deák István: Hitler Európája, Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2003, 175-198
  • Gideon Hausner: Ítélet Jeruzsálemben, Európa Könyvkiadó, 1984, 326-375
  • Claude Lanzmann: Soah, Kossuth Kiadó, 1999, 135-165

[1] “A hihetőn túl: Az amerikai sajtó és a holocaust kibontakozása” című könyv szerzője
[2] Michael Beschloss: The Conquerors Israel, 2002, 27